steak….

2015 március 21. | Szerző:

Nem egyszerű. Azt gondolom, ha szeretem a paprikás krumplit, attól még szerethetem a töltött káposztát is, és még a tejszínhabos epret is, de megfulladnék, ha egész életemben tejszínhabos epret kellene ennem.

Gyakran eszembe jut Paul Newman mondása, amikor a feleségéhez fűződő kapcsolatáról és a legendás hűségéről kérdezték, ő azt mondta: miért ennék máshol hamburgert, ha otthon steaket is kaphatok?

Na de minden nap? Egy életen keresztül?

 

Címkék:

Mennyit változhat egy ember?

2015 január 25. | Szerző:

Hónapok óta, de összesen lassan már másfél éve figyelem.

Azóta tart ez a különös és különleges kapcsolat.

Második körös a dolog, korábban próbálkoztunk már egymással és nagyon-nagyon csúnya vége lett.

Gerinctelen, jellemtelen, bárkin átgázoló embernek ismertem meg őt, olyannak, aki a csillagokat is lehazudja. Tudom, az egy különösen komplikált élethelyzet volt számára akkoriban, és részben meg is értem. Bár semmi nem menti fel, hogy így kezelte a kettőnk közt kialakult helyzetet, én soha senkit nem bántanék ennyire. De azt hiszem kapaszkodott volna belém akkor is, csak valahogy összegabalyodtak a dolgok és akkoriban nem volt erőssége az őszinteség. Nem is tudom, ismerte-e ezt a szót akkoriban. A fontossági lista végén voltam, ez tény. Ki kellett volna szállnom, végleg, de képtelen voltam rá.

És fájt, fájdalmat okozott újra és újra, mégsem tudtam elszakadni tőle. Azóta sem tudom, mi köt hozzá. Gyűlöltem, mégis magam mellett akartam tudni.

Tehetetlen voltam, vagyok vele szemben azóta is.

Aztán eltelt pár év és előkerült újra, beszélni kezdtünk, megint megzavart, megint része lett az életemnek és kaptunk, adtam az egésznek még egy esélyt.

Másfél éve tart.

Mennyit változhat egy ember és mennyire lehet hiteles ez a változás?

Az az ember, aki szemrebbenés nélkül képes volt folyamatosan hazudni, átverni, másfél éve tiszta, mint a hó.

Vannak csavarok a dologban, mindig vannak. Fennakadások, meghiúsult időpontok, ilyen-olyan indokkal lemondva. Én pedig gyanakszom, mert nem akarok még egyszer fájdalmat, nem viselném el. Nem azért nyomozok, és tájékozódom, mert féltékeny vagyok. Hanem mert idejében akarom hazugságon kapni, az első előtti pillanatban, amikor még nem fáj annyira.

A másfél év alatt hallottam pár meredek sztorit, kifogást, stb. És egyszer sem, egyetlen egyszer sem sikerült hazugságon kapnom…. Szeretem, de nem hiszek már neki. Nem mintha bizonygatna bármit. De minden szó, amit kiejt a száján, igaz. Egy-két kattintás a neten, és kiderül minden. Elejtett szavak, facebook bejegyzések másoktól, céges honlap, hivatalos információ. És minden, minden igaz.

Mennyit változhat egy ember?

Mennyit változhat egy olyan ember, akinek lételeme volt a hazugság és még mindig elhallgat dolgokat. De már nem olyasmit, amivel besározná magát, nem apró kis stikliket, nőket, vagy csúsztatásokat. Újabban olyasmiket hallgat el, ami őt védené a szememben. Nem magyarázkodik, nem hoz fel mentséget, akkor sem, ha van. És mindig van. Nem mondja, mennyi mindent tesz értem, kettőnkért, csak kiderül. Nem mondja, mennyit, hogyan kockáztat… és nem panaszkodik.

Fáradtan, betegen, olyan gondokkal a vállán is én vagyok a fontos, amik másnak egyenként is sok lenne. Ha hisztizek a késésért és nagyjelenetet rendezek, nem szól. Beteg, elgyötört, de mindent félredob, ha rólam van szó. És alig vallja be, hogy mi a mentség a fél óra késésre, amiért balhéztam. Magától nem is mondaná, úgy kell kisimogatni belőle, amit talán el se akart mondani, a súlyos érvet, amit persze megint csak kifogásnak érzékelek. Percekig tart, amíg meg merem csókolni, mert biztos vagyok benne, hogy már engedi, hogy megérti, a hiszti nem öncélú volt, hanem fájdalom, mert nem láttam az okokat. Nehezen szokja meg, hogy csak azt tudom, amit elmond. Ő megtesz mindent, de ha hozzám ez nem jut el, akkor nekem lehet, hogy csak a sértettség marad.

Miután elköszöntünk, megköszöni. Megköszöni, hogy megnyugtattam, hogy vele voltam. És bocsánatot kér, hogy beteg. Másnap pedig kiderül, hogy az érv, amit a késésre felhozott, sokkal súlyosabb, mint ahogy pár szóban elmondta. Még két nap múlva az is kiderül, hogy a betegség is sokkal súlyosabb.

Így értettem. Már csak olyan dolgokat hallgat el, amik őt mentenék. Én pedig csak meghatódom és ledöbbenek, hogy így is én kellek, amikor összedől körülötte a világ.

Szeretem, de képtelen vagyok hinni neki. Másfél éve keresem a bizonyítékot, hogy akármilyen pici dologban hazudik, de nincs ilyen bizonyíték. A legapróbb részlet, minden leírt és kimondott szó, minden félmondat a helyén van.

Nem értem, mi ez. Nem értem, hogy lehet ugyanaz az ember.

 

 

Címkék: ,

csak röviden

2014 november 16. | Szerző:

Hosszú napom volt tegnap, olyan típusú nap, amikor a végére mégis úgy érzem, nem csináltam egyáltalán semmit.

Aztán jött egy üzenet valakitől, aki fontos nekem, a közös gyökereink miatt és annak ellenére is. Nem tudom, mi erősebb köztünk, a vér szava, vagy a barátság. A lényeg, hogy éjfélig beszélgettünk… éveket, évtizedeket kell bepótolnunk.

 

Este, vagyis éjjel és már ma, mikor lefeküdtem, igazából csak a szokás hatalmának engedelmeskedtem, mert egyáltalán nem voltam álmos.

Úgyhogy meditálni kezdtem.

Mindig azoknak a képeknek, jeleknek, szavaknak hiszek, amik ,,csak úgy” jönnek, sokszor nem is összefüggésben azzal, amire szeretnék választ kapni.

Egy tó partján álltam, teljesen átlagos tó, körülötte fák-bokrok… előttem egy híd, fából, korláttal két oldalon. Ráléptem, és megtettem pár lépést, amikor észrevettem, hogy nem híd, csak egy móló tulajdonképpen, és pár lépés után vége van.

Ez meg mi?

Azonnal jött a válasz: nem minden útnak kell vezetnie valahova.

értem… csak még nem tudom értelmezni….

 

Címkék:

és Júlia

2014 augusztus 9. | Szerző:

Korábban érkeztem, te pedig szóltál, hogy késel.

Kínos volt, de ezt is megtettem érted, hogy egyedül mentem fel a lakásba, ami pár órára befogadott kettőnket.

Senki nem látott, sem kint, sem a folyosón, mégis kínos volt nekem. De Te ennél sokkal többet tettél/teszel kettőnkért, úgyhogy ez nem panasz.

Úgy gondoltam, amíg várlak, lemosom magamról az utazást, és téged már egy felfrissült, frissen sminkelt, hófehér törülközőbe csavart nő várt pár perc múlva. Mert olyan nagyon siettél, hogy a késésed alig volt érzékelhető.

Tetszett neked. De azt hiszem, zsákba is csavarhattam volna magam, azt se vetted volna észre, és nem is tűrted volna sokáig rajtam.

Nem olyan sokkal később ugyanezzel a törülközővel magam körül kiléptem az erkélyre. Néztem a közelben épülő újabb házakat, és a még mindig nyugodt környéket, a fákat… Csodálatos idő volt, kicsit fülledt meleg, és még mindig egészen kora délután, tehát nagyon jó látási viszonyok. Utóbbi nem zavart téged, amikor utánam jöttél.

Azt hittem, csak átölelsz, de megfeledkeztél magadról és nem bántam. Olyan természetes volt, ahogy köztünk minden, és még a ház előtt elsétáló srác sem zavart, aki még az autóból is felnézett, mielőtt elhajtott. Nem tudom, irigyelt-e minket. Én irigylem magam azért a délutánért, Veled.

Címkék:

meditáció 2/2

2014 július 25. | Szerző:

Olyan mély gödörben vagyok, amire még nem volt példa, és mindennek a tetejébe ma még kaptam egy olyan hírt, ami kegyelemdöfés volt és totálisan padlóra küldött. Pontosan úgy, mint amikor az ember olyanokat kérdez, hogy ,,mi jöhet még?” és ,,miért pont én?” és ,,mit követtem el?”

Úgy gondoltam, egy jó kis meditációban megpróbálok választ kapni a miértekre, de főként arra, hogy mit tehetnék, hogyan oldhatnám meg a helyzetet.

A meditáció és az abban kapott jelek számomra mindig akkor hitelesek, amikor nem azt kapom, amire számítottam. Erősen hajlamos vagyok az agyalásra, a tudatosságra, és nagyon nehezemre esik kontroll nélkül átengedni magam a belső hangoknak, jelzéseknek, jeleknek. Még a legmélyebb állapotban is hajlamos vagyok elemezgetni, ha nem vagyok eléggé résen, és nem állítom le magam.

Tehát leültem, hogy választ kapjak, vagy útmutatást.

Az első, amit észleltem, hogy az ellazulás elég nehezen fog menni, mivel a parkban a focipályán elég nagy volt a hangzavar. A melegnek viszont kifejezetten örültem, mivel a meditáció mindig totál kikapcsolja, és vacogásig hűti a szervezetemet, hőmérséklettől függetlenül.

Már évek óta nincs szükségem füstölőre, vagy zenére a meditációhoz. És mint kiderült, a több éves gyakorlásnak köszönhetően már a zajokat is ki tudom iktatni.

Elhatároztam, hogy mit szeretnék, de az ellazulási fázis után valami egészen más jött.

Ahhoz a régi elengedéses élményhez sodródtam, csak egészen másképp. A tudatalattim tudja, mi a dolga, így nem tiltakoztam.

Gondoltam, nézzük, próbáljuk meg újra letenni a terheket. Azt hittem, pár perc alatt túl leszek a folyamaton, és akkor még marad időm az eredeti céljaimra is.

Rendben.

Kertkapu.

Beléptem, gyönyörű virágoskert. De hoppá, ez nem kert, hanem nyilvánvalóan egy kép. Egészen pontosan egy Thomas Kinkade-kép. Imádom a képei hangulatát, de egy állóképpel egy meditációban nem sokat lehet kezdeni. Nézegettem, próbáltam beleélni magam a képbe, de nem lettem a része.

Még jobban ellazultam, és akkor megláttam a Nagyszüleim kertkapuját.

Beléptem, és tudtam, hogy ide kellett jönnöm, és most már minden rendben lesz.

A kapu mellett két oldalon piszpang bokrok voltak -legalábbis amíg ők ott éltek, és a meditációmban is. Megérintettem, megfogtam a kis leveleiket, és bár évek óta nem láttam ilyen növényt, az ujjaim emlékeztek az érintésére. Végigsimítottam a tetején, és még azt a nagy metszőollót (?) is fel tudtam idézni, amivel Nagyapa egyenesre nyírta mindig a tetejét.

Aztán beléptem a kis előtérbe. Láttam a falon végigfutó borostyánt.

A folyosón még azt is megfigyeltem, hogy a fal világoskék, és tényleg. Rácsodálkoztam, hogy még erre is emlékszem.

Anélkül, hogy lényegtelen dolgokat részleteznék – így is elég hosszú lesz- balra egy felnyitható átadó asztal állt. Nehéz ezt jól megfogalmazni. Azt hittem/terveztem, nem tudom, mi a jó szó, hogy ha már itt vagyok, kézenfekvő, hogy majd ide pakolom a ,,cuccot”, akinek meg ez a dolga, majd elviszi. De kicsit tanácstalanul álldogáltam, nem tudtam, hogy is legyen. Annyit tudtam, hogy nem akarok befolyásolni semmit, azt teszem, amit kell, és csak figyelek.

Még jobban ellazultam, és jobbra nézve megláttam azt a helyiséget, ami a valóságban is ott van, most nem tudom, mire használják. Résnyire nyitva volt az ajtaja. Mögötte plafonig bepolcozva mindkét oldalon, a szemközti falon pedig kicsi ablak, amire szintén nem emlékeztem már.

És elöl, közvetlenül az ajtó mögött, 5 hatalmas zsák. Az a régi típusú, dögerős, strapabíró zsák. 3 nagy, előtte pedig két kisebb.

Tudtam, hogy Ők Azok.

Letudhattam volna az egészet annyival, hogy átpakolom őket a túloldalra, aztán vigye el, akinek ez a dolga, de nem akartam letudni.

Megálltam előttük és néztem a zsákokat. És megkérdeztem: mi van bennük?

Nem érkezett válasz. Többször megkérdeztem, és még mindig nem érkezett válasz.

Tanácstalan voltam, és féltem, hogy kizökkenek a meditációból.

Ellazultam, és rámutattam a bal oldali legnagyobb zsákra. ,,Ebben mi van?”

Vártam, és ez a válasz érkezett: az anyagi problémáim.

Hatalmas zsák volt, a derekamig ért, és nehéz. Furcsa, hogy meditációban miket észrevesz az ember, figyeltem, hogy ki ne szakadjon, amíg áthúzom a küszöbön.

Áttettem a túloldalra az asztalkára, és már ott várt egy kissé ördög-szerű Yoda-figura, de még piros is volt, azt hiszem.  Türelmetlen volt, hogy mi tartott ennyi ideig. Felkapta a zsákot, és mint ahogy a rajzfilmekben, tornádószerűen kisüvített vele. Tetszett.

Visszamentem a következő zsákért, és erről is megkérdeztem, mi van benne. A boldogtalanság. Na, ezen elképedtem, mert egyrészt nem használom ezt a szót, másrészt a problémáim ellenére nem érzem magam boldogtalannak. De meditációban nem vitatkozunk. Zsákot átpakoltam, ekkor az előzőhöz hasonló lény várt, a fejét támasztva türelmetlenül dobolt az asztalkán.

Zsákkal el.

Közben észrevettem, hogy a már elvitt zsákok helyén, a körvonalaknál felgyűlt a por…. jó régóta várhattak már ott…

Ekkor valamiért a kisebb következett, és amikor megkérdeztem mi van benne, azt a választ kaptam, hogy a veszteségtől való félelem. Ezzel kapcsolatban nincs több kérdésem, ez akkora probléma számomra, hogy tulkp csak azt nem értem, hogy férhetett el a kisebb zsákban. A lény, aki várta, vigasztalóan megsimogatta a kezem, amikor átvette.

A következő, a negyedik zsák ismét nagy volt, a kérdésre azt a választ kaptam, hogy a halogatást tartalmazza. Hát igen. Ez az egyik legnagyobb hibám, a halogatás. de most nem Yoda-szerű lény várta a zsákot, hanem Vince Vaughn… ezen azért lepődtem meg, mert nem kedvelem őt, és többnyire a filmjeit sem, el sem tudom képzelni, hogy került a meditációmba.

Az utolsó zsák megint kisebb volt, a válasz pedig: az önbizalomhiányomat és a magammal szembeni kétségeimet tartalmazza.

Mikor az utolsó lény is eltűnt a zsákkal, visszamentem a már üres helyiségbe, és összesepregettem. Elrendeztem mindent.

Nagyon-nagyon jól éreztem ott magam, gyerekkorom helyszínén és nem sok kedvem volt eljönni.

Még mindig meditatív állapotban benéztem egy kis szobába, ahol nekem háttal egy forgószék állt.

És ahogy megfordult, a gyerekkori önmagam ült benne. Rémült barna hajú kislány kötött pulóverben és hatalmas kék szemekkel.

Tudtam, hogy ez az élmény hasonlít ahhoz a bizonyos negyedik naphoz az agykontroll tanfolyamon, és hogy most kaptam egy esélyt….

Átöleltem a kislányt, a gyerekkori önmagamat és elmondtam, mennyire szeretem. Elmondtam, hogy csodálatos, erős és okos, és hogy soha ne kételkedjen önmagában. Elmondtam, hogy próbáljon kedvesebb és lágyabb lenni, sokkal nőiesebb. De abban a pillanatban azt is tudtam, hogy a nyers modorom és a túlzott határozottságom akkor, gyerekkoromban, és felnőttként is az önbizalomhiánynak köszönhető és nem én vagyok, hanem egy védekező reflex.

Beszéltem hozzá még egy kicsit, aztán a kislány elkezdett megnőni, és pillanatok alatt felnőttként állt előttem, vagyis álltam magam előtt. De nem olyan volt, mint amilyen most vagyok, hanem amilyen lehetnék. Az lett a kislányból, amilyen akkor lehetnék, ha megkaptam volna mindazt a biztatást, ami kimaradt a gyerekkoromból. A nő, akit láttam, boldog volt és színes. Szó szerint, mivel piros ruha volt rajta(m). Csodáltam azt a valakit, aki lehetnék, aztán egy pillanat alatt a mellkasomon keresztül belém szállt.

Meditatív állapotban sem tetszett túlzottan ez a szentimentális és túlzottan filmszerű megoldás, de ez jött.

Aztán amerre befelé jöttem, arra távoztam az épületből és megálltam előtte. Még mindig nem éreztem úgy, hogy kijönnék a meditációból és az utcán állva azon gondolkoztam, hogy mi legyen.

Végül elindultam arra, ahol gyerekkoromban laktunk, és megkerestem Anyát. A többi már egy másik történet. 🙂

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék:

meditáció 2/1

2014 július 25. | Szerző:

A kapcsolatom a meditációval nagyon sok évre nyúlik vissza. Gimis voltam, amikor bejött az országba az agykontroll, és mivel a családom nyitott szemléletűnek volt mondható, Anya rövid időn belül megszerezte a könyvet.

A könyv csodákat ígért, persze megfelelő technika elsajátítása árán, és én neki is láttam.

Emlékszem a csalódásra, ahogy egyszerűen nem sikerült. A könyv utasításait követtem, de nem jutottam sehova, nemhogy alfa állapotba.  Még párszor próbálkoztam a dologgal, aztán feladtam. Évekre.

Aztán úgy 18-20 év múlva találkoztam valakivel, akit sokáig csak Skorpiótestvérnek hívtam, és a legjobb barátnőm lett. Hasonló spirituális érdeklődés, hasonló gondolkodásmód. Sokat olvastunk agykontrollról, spiritualitásról, közösek voltak az ilyen irányú élményeink és meditációs próbálkozásaink.

És amikor a legmélyén voltam mindennek, túl pánikrohamon, temetéseken, és egyéb veszteségeken, ő volt az, aki elkísért az agykontroll tanfolyamra.

Sokat adott az a négy nap, és megtanultam sok mindent, ami addig nem működött. Aztán erre alapozva a későbbiek során kialakítottam a saját meditációs módszereimet, technikáimat, és továbbra is nyitott vagyok. Elsősorban a belső hangomra és a tudatalattim jelzéseire, de nem zárom ki az új információt sem.

Ezen az úton haladva, pár évvel ezelőtt részt vettem egy meditációs programon, egy kellemes hangulatú összejövetelen, ahol csodálatos élményeket szereztem. És nem mellesleg életem második nyilvános nagy kiborulása volt. (az első még az agykontroll tanfolyam negyedik napjának legvégén történt, aki elvégezte a tanfolyamot, tudja, mire gondolok)

Csodálatos csapat jött össze, kellemes volt a hangulat, a beszélgetés, és lágy zenére egy kedves hölgy irányításával vezetett meditációkat végeztünk.

És aztán jött a nagy durranás.

Ez egy csakrafeltöltő meditáció volt, összevontan egy elengedéssel.

Évekkel ezelőtt történt, csak arra emlékszem, amit én láttam képileg, és amit azóta se felejtettem el. Azért kell leírnom, hogy előkészítsem vele a második bejegyzést, ami konkrétan a mai napi élményemről szól, de enélkül, azt gondolom, nem értelmezhető.

Hát akkor most….

A meditáció lényege az volt, hogy miután ellazultunk, el kellett képzelni egy kertet. Beléptem a kertkapun, és mindkét oldalon virágokat láttam, előttem pedig kör alakú kövekből kirakott járda. Nálam ez mindig érdekes, mert van, hogy nem képileg látok, hanem érzem, hogy mit ,,kellene” látnom. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni. Ha azt mondják, képzeljek el egy almát, az menni fog, és látom. De ha meditációban be kell lépnem egy kertkapun, akkor nem biztos, hogy képek jönnek, lehet, hogy érzések, vagy hangok mondják, mit látok…. zavaros, de így van.

Szóval az instrukció úgy szólt, hogy belépek a kertkapun. Szétnéztem, jobbra-balra az út mentén virágok. Ha agyonütnek se tudom, milyenek voltak, színesek és vidámak, az tuti.

Rá kellett lépni az első kőre, és elképzelni, hogy az nemtom milyen színű… nem emlékszem, na, … és elképzelni, hogy az a bizonyos szín átjárja a testem, és az egyik csakrát megtisztítja… vagy feltölti… vagy ilyesmi, tényleg nem tudom. A következő kő is adott színű volt, másik csakrához tartozott és így tovább.

Kellemes volt és jó érzés.

Aztán elértem hatalmas épülethez, amin egy ajtó volt. Innen kezdődött a meditáció elengedés része.

Nálam képileg egy szinte felfoghatatlan méretű épület volt, hatalmas, régi stílusú ajtóval. Nagy nehezen lenyomtam a kilincset, ami nekem fejmagasságban volt és akkora, mint az egész karom, és beléptem. Hiába néztem körbe, jobbra és balra olyan sötét volt, hogy semmit sem láttam.

Szemben egy hatalmas, dísztelen kőlap volt, oltár- szerűen állt középen, és fentről, talán egy üvegablakon át beáramló tiszta, fehér fény világította meg.

Azt hiszem, ez a pont volt az, amikor éreztem, hogy baj lesz. Nem vagyok bőgőmasina, főleg nem mások előtt. A teremben úgy húszan lehettünk, és azzal együtt, hogy folyamatosan követtem az instrukciókat, közben arra is figyelnem kellett, hogy a lassan de biztosan feltörni készülő zokogással valamit kezdenem kell. Az ajtó kulcsra volt zárva, hogy a meditáló csoportot kívülről ne zavarják, és azon gondolkoztam, hogy kimegyek. És miközben még mindig félig a képzeletbeli templom-szerűségben voltam, kétségbeesetten próbáltam visszafojtani a zokogást és azon agyaltam, mivel zavarok kevésbé, ha felállok és kimegyek, vagy ha kiborulok.

Maradtam.

Még mindig az oltárnál állva letettem a terheimet, különösen kiemelve azt, ami akkoriban a legnagyobb problémámnak tűnt, és megjelent egy ,,angyal” aki mindezeket a terheket, problémákat bepakolta egy zsákba, a vállára dobta és elvitte. Az angyal, kristályszerű volt, mintha cukorból, üvegből, kristályból, vagy hasonló anyagból lenne és fehér vagy áttetsző… Évekkel később kaptam egy kedves barátnőmtől egy nagyon hasonló karácsonyfadíszt.

Angyal el, de még röptében visszanézett gúnyosan -esküszöm, gúnyosan- hogy milyen agyament baromságokat neveztem meg teherként. Konkrét kifejezésre is emlékszem, azt kérdezte: ,,még mindig ez?”

De akkor nekem már minden mindegy volt.

Nyilván volt valami visszaút, mert meditációk általában nem lógnak csak úgy a levegőben, vissza is kell menned oda, ahonnan jöttél. de én abból már nem érzékeltem semmit. Ekkor már a pulóveremet az arcomhoz szorítva, hogy a hangokat tompítsa, amennyire lehet, fuldokolva zokogtam, és magam sem értettem, miért. Valami elképesztő megkönnyebbülés volt, lelkileg valami olyan élmény, mintha tényleg letettem volna a terheket. Próbáltam nem zavarni, azóta sem tudom, mennyire sikerült. Azt hittem, soha nem tudom abbahagyni a féktelen zokogást. Egy ilyen élmény valóságos áldás egy olyan embernek, aki szinte soha nem engedheti meg magának, hogy gyenge legyen. Ezzel együtt komolyan megijedtem, hogy valamiféle idegösszeomlást kapok.

A sírás megtisztít, a meditáció pedig gyógyít. Csodálatos élmény volt. A meditációt azóta is próbáltam megismételni, de valahogy soha nem tudtam igazán őszintén letenni a terheket. Mintha nem hinnék abban, hogy letehetem.

Aztán ma….

 

 

Címkék:

trükközés

2014 július 13. | Szerző:

Nem hiszek a trükközésben.

Sem a párkapcsolatokban, sem a munkában, sem a hétköznapokban.

Az Elfújta a szél-en nőttem fel. Vágytam rá, hogy majd egyszer én is olyan elsöprően vonzó nő lehetek, mint Scarlett…. nem lettem, bár sokáig végletesen meg voltam győződve arról, hogy Vivien Leigh reinkarnációja én vagyok.

Kislány korom óta vágytam rá, hogy eltanuljam, megtanuljam hogyan lehet egy pasit nem csak elcsábítani, de az ujjam köré csavarni, hogy ne lásson és ne akarjon mást, csak engem.

Vágytam rá, hogy megtanuljam a megfelelő szempilla rebegtetési technikákat- vagy épp ezek 21.századi megfelelőit.

És hallgattam sok sületlenséget nőktől, akik azt hitték, tudják, hogy kell a férfiakkal bánni. Mondanom sem kell, ezek mindegyikének csődtömeg az élete a mai napig.

Hiszek a férfi-női szerepekben. És ugyanennyire hiszek az emberi hülyeségben. Viszont nem hiszek a trükkökben és a játszmákban.

Nem hiszek abban, hogy szabályok vannak, amik mindenkire és minden helyzetre érvényesek. Nem hiszek abban, hogy minden pasi vadászik.

Azt hiszem, adnunk kell magunkból, hogy kaphassunk. Szeretetet, figyelmet, kedvességet. A jégcsap férfi-nő csak ideig-óráig vonzó, de soha nem lesz belőle működő kapcsolat. Figyelnünk kell egymásra, és tisztelni a másikat. Akár megtisztelni azzal is, hogy segítséget kérünk tőle.

Nem hiszek abban, hogy minden nap nekem kellene megvárnom, hogy írjon, és hogy minden alkalommal neki kellene kezdeményeznie, hogy találkozzunk. Azt gondolom, persze, ez úgy lenne normális, és igen, én is ezt szeretném. De ha őt betemeti a munka és a csatározások a gyerekeivel, az exfeleségeivel és a munkahelyével, akkor megtehetem, hogy jelzem, amikor szükségem van rá. Ha fontos vagyok, megoldja. És megoldja.

Őszinteség. Ha kérdésem van, felteszem. Ha megbántott, elmondom, ha nem érti, elmagyarázom. Ha mondanivalóm van, nem fogom vissza magam csak azért, mert sérül a cukormáz a kapcsolaton. A legjobb a lebegés, igen, az illúzió, hogy minden tökéletes. De az is hozzá tartozik, amikor nem az. És talán még jobban összeköt.

 

 

 

Címkék:

saját fejlesztés

2014 június 15. | Szerző:

Elég heves vérmérsékletem van,  de ritkán kiabálok.

Aznap este őrjöngtem.

Imádnivaló gyermekeim pedig türelmesen végighallgatták századszor is a ,,ez nem igaz, ez nem normális” kezdetű mondatokat, és az ezután következő változatos jelzőket. Ők már nem lepődnek meg semmin.

 

 

Azt hiszem, türelmes vagyok. Tekintettel vagyok mindenre és mindenkire. Körülményekre, munkára, családra, időbeosztásra, stb.

De gyűlölöm, ha valaki szórakozik az időmmel. Akár szándékosan, akár nem.

Amikor megbeszélünk egy dátumot, és kőbe véssük, még akkor is közbejöhet bármi, elismerem. Új munkahelyen még inkább. Rendben.

De amikor úgy akarja az illető megoldani a dolgot, hogy nem szól hozzám, amíg el nem dőlt, hogy mi lesz… egyszerűen fogalmam sincs, mi járhat olyankor a fejében.

Tudja, hogy szerveznem kell, hogy nem úgy ugrok, jövök-megyek, ahogy csettint… mert nem akarom, de ha akarnám se tehetném meg.

És hallgat, az idő meg telik és szerveznem kellene. És már őrjöngök. A ,,hagyd a fenébe” nem megoldás, mert beleéltem magam, és megígérte és akarom és kész.

És már nem csak szóban őrjöngök itthon, hanem a gép előtt is, mailben, cseten, neki, és nem reagál, és már nem tudom mi a helyzet. Nem, nem vagyok hisztérika, normál hangnemben kezdtem. De tudnom KELL. És még mindig nem válaszol.

 

Kiborítalak. Olyanokat mondok, amiket már akkor megbánok, amikor leírom, de már semmi nem érdekel, mert ha nem mondom ki, megfulladok.

Aztán válaszolsz. Olyan hangnemben, amit nemhogy nem hallottam, de elképzelni se tudtam volna rólad, magadon kívül írsz be pár mondatot, elütött betűkkel, káromkodva, kapkodva, teljesen kikelve és kifordulva magadból. Összecsaptak a fejed fölött a hullámok, nem tudsz még semmit, ne b.szogassalak még én is, ennyit értek belőle. Az idő meg megy.

És mikor már végképp teljesen tehetetlen vagyok, és csalódott, és már nincs több ötletem…. kipróbálom azt a saját fejlesztésű meditációt, ami már sok hasonló helyzetben segített.

Nincs már erőm semmiféle körítéshez, hogy füstölő, meg ellazulni percekig. Remegek az idegességtől és a dühtől.

Ülök a gépnél, veszek egy mély levegőt és lehunyom a szemem.

Ellazulok, és elvégzem a meditációt. Elmondom azokat a varázserejű mondatokat, amik eljutnak Hozzád. Mert mindig eljutnak. Mindig minden gondolat és rezgés eljut ahhoz, akire tartozik. Ez pedig különösen ütős és hatásos. Tudom, mert én találtam ki, és tudom, mert kipróbált módszer.

Mire végzek, lenyugszom.

Eltelik pár perc, és jelez a chat ablak, látom, hogy írsz.

Nyugodtabban, békülékenyen, pár mondatban elmondod, hogy olyasmi jött közbe, olyan határidős munka, ami ha nem lesz kész időre, akkor ugrott a másnapi közös program. De értsem meg, még mindig nem tudod. Mindent megteszel, amit lehet, de nem tudod. Időben szólsz majd, megígéred.

Én pedig elhiszem. Elhiszem, mert el akarom hinni, de közben ott a kisördög, hogy mi van, ha mégis valami vonzóbb program jött közbe és nem munka. Ha csak le akarsz rázni. De mi van, ha mégse. Mi van, ha mégis. Még mindig nem tudok semmit, és az idő telik.

Már meg kellett volna vennem a jegyemet, már el kellett volna intéznem a gyerekek dolgait. És még mindig csak annyit tudok, hogy már otthon vagy, dolgozol, csinálod, várjak még, jól haladsz, de még mindig nem tudsz semmit.

Este 7 órakor mail és sms…. nagyon vársz, várni fogsz, menjek mindenképpen.

Másnap reggel, mikor leszállok a vonatról, az állomáson vársz, a legközelebbi ponton, ahol parkolni tudtál, ahol láthatlak, és már nyitod nekem az ajtót. Már nem haragszom.

Órákkal később hozom fel a témát, hogy nem  biztos, hogy ezt így kellett volna intézni.

Az értetlenkedő arcod…. ,,de hát én időben szóltam”….. és akkor elmagyarázom, finoman, nőiesen… Hogy nem csak engem szivatsz, amikor az időmmel játszol, hanem azokat az embereket is, akik mindent megtesznek értem, értünk, hogy ilyen csodás napunk lehessen együtt.

És hogy ha tegnap este ott lettél volna, simán átharaptam volna a torkod.

Jó, hogy nem tettem. Kár lett volna a gyönyörű napunkért.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék:

elment

2014 március 9. | Szerző:

Nem nevezném szerelemnek. Inkább valami rajongás-féle lehetett.

Nagyon jó pasi volt, huncut mosollyal és nagyon szexi kisugárzással. Gimis koromban végigkísért a létezése. Nem mondhatom, hogy a látványa, ahhoz túl ritkán került a szemem elé, sajnos. Nem volt levadászható sem, mert szórakozni nem járt, és nem lógott esténként a városban a többi fiatallal. Néha feltűnt valahol, aztán sokáig újra nem láttam.

Kisvárosban nőttem fel, ahol elvileg mindenkiről meg lehet tudni mindent. Őt mégsem ismerte senki az ismeretségi körömben, amikor óvatosan próbáltam információt szerezni róla, ami közelebb vihet hozzá.

Nagyon-nagyon szexi volt, na, és még ennyi idő után is látom, ahogy rám néz. És nagyon-nagyon tetszett, de ezzel nem voltam egyedül. Reméltem, hogy én is tetszem neki, de soha nem közeledett hozzám. Be kell látnom, nem voltunk egy súlycsoport, Ő jó pasi volt, én pedig elég kis furcsa voltam akkoriban.

Régen volt már, és én ugyanilyen régen elkerültem a városból. A honvágy nem rögtön jött, néhány évig megkímélt, de az utóbbi években nagyon szenvedek tőle. Huszonéve nem találom a helyem. Ebből kifolyólag pedig sokat nosztalgiázom. Nézegetem a facebookon az Otthoniak bejegyzéseit, a képeket, a híreket.

Rákerestem a nevére pár hónappal ezelőtt és láttam, hogy Ő is fent van már. Nem volt túl aktív, vagy csak a nyilvánossággal nem osztott meg mindent. Képeket láttam, egy vidám, mosolygós férfit, nem sokat változott. Érdekes volt látni Őt ennyi év után.

Gondolkoztam rajta, hogy be kellene jelölnöm. Bár én nem dicsekedhetem azzal, hogy húsz év alatt nem változtam, de tudom, hogy megismerte volna azt a rajongó kislányt, aki voltam. De visszatartott az alaptermészetem, hogy nem nyomulok, nem mászok rá idegenekre, és egyébként is mit szólna. A józan eszem tudta, hogy felnőttek vagyunk, eltelt sok év, és nem akarok tőle semmit, tehát egy ilyen gesztus teljesen normális. Mi történhet? Legfeljebb nem jelöl vissza, vagy megkérdezi, mit akarok. Akkor pedig elmondtam volna, hogy sok évvel ezelőtt nagy rajongója voltam a kék szemének és a sármjának. Van ebben bármi bántó, vagy kínos? Nem, ennyi év után nincs.

Nem tettem meg.

Nem változtatott volna semmit a történteken, de már soha nem tudom meg, mi lett volna, hogy reagált volna.

Tegnap ránéztem a facebook oldalára, és egy gyászkeretes képet találtam Róla. Nyugodj békében, fentről vigyázol majd ránk és hasonló kommentek, sorban, sorban, azok akik szerették és ismerhették.

Neki mindegy már, ahogy eddig is az volt, hogy eggyel több, vagy kevesebb nő volt odáig érte.

NEKEM nem mindegy, hogy nem mondtam el. Pedig annyira vigyázok, hogy ne maradjanak az életemben kimondatlan szavak, annyira nyílt vagyok és őszinte, és igyekszem kellemes perceket szerezni azoknak, akik fontosak, akiket szeretek, vagy kedvelek. Ha csak egy kedves megjegyzéssel, akkor annyival.

Erre nem volt időm.

Ha meg se fordult volna a fejemben, most nem lenne ilyen rossz érzés. Akkor csak az értetlenkedés lenne, ami persze most is van, hogy képtelenség, hogy ilyen fiatalon, és pont Ő…. de tervezgettem sokáig, hogy megteszem, felveszem vele a kapcsolatot, és elmondom, milyen szimpatikus volt nekem fiatal koromban. De ez már bennem maradt.

Nem volt szerelem, régen sem, plátói értelemben sem.

De Ő hozzá tartozott a fiatalságomhoz, a helyhez, ahol éltem, és most úgy érzem, mintha egy darabot szakítottak volna ki a múltamból. És a lelkemből.

Gyertyát gyújtottam érte, az interneten is, és itt az asztalon is, mellettem. Most már csak ennyit tehetek.

Ez egy újabb lecke arról, hogy a jelenben kell élnünk. Nem MAJD hívom fel, MAJD kérdezem meg, mondom el, teszem meg. Mert nem biztos, hogy lesz holnap. Mindegy, hogy nagy dolgokról, vagy apróságról van-e szó.

Az elutasítás is válasz, a barátságtalan reakció is válasz. De a ki nem mondott kérdésekre nincsenek válaszok.

Elment egy olyan ember, aki fontos volt nekem, de ezt már soha nem mondhatom el neki.

Nyugodj békében 🙁

 

1400268_552473824827685_82968209_o

 

Címkék: ,

Mikor kell kiszállni?

2014 február 4. | Szerző:

Látok boldog párokat, és látok kevésbé boldogokat. Látok nyűglődő házasságokat, ahol még tartják a látszatot, közben pedig egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, és látok olyanokat, ahol már a látszat sincs meg. Látok olyanokat, ahol még nem tudják eldönteni, mit kellene csinálni a helyzettel, és látok olyanokat, ahol már csak idő kérdése, hogy papíron is vége legyen.

Egy nagyon bölcs ismerősöm azt mondta, ami nem működik, abból ki kell lépni.

Én ezt azzal egészíteném ki, hogy ha fontos neked a másik, akkor meg kell próbálni megmenteni a kapcsolatot. Valamiért valamikor szeretted, hátha működhet még némi erőfeszítés árán. Ha érdemes. Ha tényleg akarod.

Egy próbát megér. Esetleg még egyet.

Sok-sok-sok beszélgetést, kedvességet, figyelmességeket, változtatásokat (!!!) és nézzük, mi történik. Ha változik valami, és új esélyt kap a kapcsolat, akkor megoldódott. Egy időre legalábbis.

De nem szabad (TILOS!!!) a végtelenségig próbálkozni. Nem szabad rabolni egymás idejét!! A saját életünk is véges és a párunknak, -akit ugye valamikor szerettünk- is meg kell adni az esélyt, hogy továbblépjen, boldog legyen, ha már velünk nem lehet az.

 

Mi a gond?

Minden kapcsolatban vannak viták, veszekedések, vérmérséklettől függően akár ordítozások, és van, ahol ez nem megy a szeretet, a szerelem, a harmónia rovására. Én például konfliktuskerülő típus vagyok, és azt vallom, ha nem értünk egyet, meg kell beszélni. Nyugodtan. DE! Ha nem megy nyugodtan, akkor emelt hangon, és igen, aki velem él, az tudja, hogy akár az ordítozást is elfogadom, ha ez a tisztázás ára.

//Egy dolgot nem fogadok el, a szőnyeg alá söprést. Ennek egyik módja, hogy ráhagyjuk a másikra, csináljon, gondoljon amit akar, csak hagyjon végre békén. //

Azt akartam ezzel mondani, hogy nem vagyunk egyformák, nekem például az ordítozás is belefér, de nem mindenkinek.

Azt látom, hogy azok a házasságok, kapcsolatok menthetőek, ahol konkrét problémák vannak.

Utálom az anyádat, utálom, hogy nem csavarod vissza a fogrémes tubus kupakját, nem bírom a parfümödet, sokat telefonálsz a barátnőddel, stb, ezeken lehet segíteni, ha mindkét fél akarja, lehet megoldást találni.

Amire nincs megoldás: amikor már látni se bírjuk a másikat. Amikor már nem érdekel mit gondol, mit érez, mi történik vele. Amikor rosszul vagyok, ha ránézek, nem tudom, mi bajom vele, de látni se bírom. Inna inkább a haverokkal, csak ne is lássam. Amikor már mindegy, hogy ,,van-e rajta sapka, vagy nincs rajta sapka”.

 

Hol az a pont?

Úgy látom, hogy azok a kapcsolatok zárulnak emberi módon, kulturáltan, ahol időben belátják, hogy vége, még mielőtt átvitt vagy tényleges értelemben megölnék egymást. Be lehet fejezni egy kapcsolatot barátian, ha pedig gyerek is van, akkor ez mindkét fél érdeke kellene, hogy legyen.

Amikor már vége, elmúlt, eltört, nem lehet megjavítani, vagy látni se bírom, akkor be kell fejezni. A nyűglődéssel egyrészt ahogy már mondtam, raboljuk egymás idejét, másrészt napról napra romlik a helyzet és eljutunk odáig, hogy ha tönkretetted az életemet, te szemét, akkor én is tönkreteszem a tiedet. És természetesen mindig a másik a hibás. Van értelme? Semmi. Lapát, és mindenki megy a maga útján.

 

Ilyen egyszerű lenne?

Nem. Nehéz és fájdalmas. A döntés is, a folyamat is. Olyan, mintha éveket dobnánk ki az ablakon, és mintha valami hatalmas hibát követtünk volna el, amit nem tudtunk kijavítani. És részben így is van, minden kapcsolat vége egyben kudarc is, mert vagy eleve rosszul döntöttünk, nem megfelelő emberre ,,pazaroltuk” az érzéseinket, vagy csak később romlott el, de ugye ahhoz is két ember kell.

Csak úgy lehet lelkileg feldolgozni, ha belátjuk, nem volt minden olyan szörnyű. Voltak szép pillanatok, évek, események, amire szeretettel gondolunk vissza. Ezeket el kell ismerni. De be kell látni azt is, hogy voltak olyan dolgok, amik miatt vége, nem érdemes folytatni. Addig kell kiszállni, amíg nem bonyolódunk bele a méltatlan sárdobálásba.

(apró kitétel: a ,,rád pazaroltam a legszebb éveimet” a legócskább mondat, amit el tudok képzelni. Miért nem léptél ki, ha olyan szörnyű volt?)

Ha elismerjük a hibáinkat, és levonjuk a következtetéseket, a következő kapcsolat egészen biztosan sokkal jobban sikerül majd.

 

Rólam

Ezoterikus beállítottságú anyuka lavírozása a hétköznapokban a gyerekek-pasik-karrier-vágyak-pozitív gondolkodás között

Nézettség

  • Blog nézettsége: 1590

Blogkövetés

Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.

Az adatkezelés további részleteiről itt olvashatsz: Felhasználási feltételek és Egyedi adatkezelési tájékoztató

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!