álmomban
2019 július 20. | Szerző: FBrigitta
Azt álmodtam, hogy alszom. És az álomban mikor aludtam, láttam, hogy nézel. Most is látom magam előtt, ahogy nézted az arcom. Nem szeretem, ha néznek. Valóságos volt a kép és az érzés is, mikor ébredtem, kellett pár pillanat, hogy összerakjam magam. Nem voltál mellettem. Nem vagy mellettem.
Persze az álom nyilván nem volt véletlen.
Nézz engem, ha szeretnél. Nézz engem, nézz belém, nézd a lelkem. Nézz szét bennem, nyitott könyv vagyok. Nincs titkolnivalóm előtted, csak a tiszta szerelmemet látod, csak az őszinteséget irántad, a segíteni akarást, a kétségek nélküli teljes odaadást.
Engedd…. engedd meg magadnak ezt a szerelmet…. ha már úgyis meg van írva….
2019 június 27. | Szerző: FBrigitta
Erős nőnek tartanak, de nem vagyok az. Az egész életem küzdelem volt, önbizalomhiánnyal, kisebbségi komplexussal, de még inkább annak hegyeivel, és nem azért küzdöttem, mert kell, hanem mert nem tehettem mást. Ösztön volt, a túlélésért.
A felnőtt éveimben aztán jöttek ennél jóval nagyobb pofonok is, és abban a bizonyos 10 éves periódusban annyi fájdalom és veszteség ért, ami másik három embernek egy egész életre elég lenne. Sok is.
Túléltem. Ezt is. Talpra álltam, megerősödve, és teljes szívemmel képesen a boldogságra, amit meg is kaptam. Először a választott otthonom képében, ahol valóban kiegyensúlyozott és boldog voltam.
Amíg meg nem ismertelek.
Nem vagyok gyerek, sok mindent láttam, éreztem, szerelmes is voltam, nem egyszer. És van különbség. Mert van a karmikus szerelem, amikor nincs kétség. Ami aztán úgy küldött padlóra… ja nem, az nem a szerelem volt, hanem a helyzet. Hogy boldog nem leszek már, az egészen biztos. Hogy nem találok Nálad jobbat, az szintén. Soha az életben nem hittem azt, hogy egyetlen emberben megvan minden. Minden amire vágyom, amit szeretnék, minden, amit csak azért nem szeretnék, mert soha eszembe se jutott, hogy létezhet. A teljesség, a tökéletesség, a sejtjeimben vagy, kitörölhetetlenül.
És mégis.
A helyzet, ami van, a fájdalom, amit érzek, nem olyasmi, amivel képes vagyok együtt élni. Kereshetnék mást. Megpróbáltam. Nem Te vagy.
Ránézek akárkire…. jobb pasi, fiatalabb, nem problémás…. de nem Te vagy. Kell a hangod, az érintésed, a gondolataid. Az érzés, amit melletted érzek, ami soha nem volt még. Amit el se tudtam képzelni. Mint ahogy a fájdalmat sem, ami most van. És nem tudom, van-e ebből kiút.
Nem tudom, mit érzel. Amit tudok, hogy azt mondtad, TE nem lehetsz szerelmes, nagyon rosszat tesz neked.
Én szerelmes vagyok. Végzetesen és véglegesen. Elfogadom, mert nincs más választásom. Te még küzdesz. Ellenem, ellenünk. Csak nem vezet sehova.
eltűnős
2019 március 23. | Szerző: FBrigitta
Szerelem az, amit annak érzel -énekelte az R-Go sok évvel ezelőtt.
Olvastam egy nagyon jó cikket pár éve, ami arról szólt, hogy igazából nem az a szerelem, amikor remeg a térded és meg se bírsz szólalni. Ma már hihetetlen, hogy én is olyanban éltem, és egy ilyen érzés tette ki a mindennapjaimat és az összes gondolatomat…. A nagy Ő, akiről annyit ábrándoztam, lestem minden lépését, mindig ezt váltotta ki belőlem, mégis mindig azt kívántam, soha ne múljon el. Ha nem lehet az enyém, az se baj, csak ez az érzés maradjon meg örökké. És persze Ő a közelemben.
Úgy múlt el, ahogy jött, egy pillanat alatt, bár jóval megrázóbb volt az a végső pillanat.
Bánom-e? Nem is tudom. Nem csodálkozom a korábbi érzéseimen, a mostanin annál inkább. Azon, hogy így ki tudtam tenni az életemből.
Azon még inkább, hogy engedtem, hogy valaki besétáljon az életembe, akitől átértékeltem a szerelemről való elképzelésemet, a jövőbeli terveimet, az ideális férfiról alkotott képemet. A Férfi, akit szeretek, 120%-os. A biztonság, a megfontoltság, intelligencia, odafigyelés, udvariasság, stb, stb….. külön édekes, hogy a 120%-ot úgy is sikerül összehoznia, hogy van egy nem is olyan apró bibi….. eltűnős. Megvan a saját élete, dolga, feladatai, és a felsőbbrendűsége. Ami messzemenőkig megalapozott. Viszont megakadályozza azt, hogy tiszteletben tudja tartani mások idejét. Ez még korrigálásra szorul, mert 120% ide vagy oda, ez nagyon nincs így rendben.
DE ami a lényeg. Nem remeg a térdem, nem remeg a hangom, nem kell ugrásra készen tartanom az agyamat, hogy mikor mire kell visszavágnom. Mellette jó. Nő vagyok, egy valódi Férfi mellett. Nem pasi. Férfi. Az érintése, a bőre, az illata úgy tökéletes, hogy természetes. Nem kell megszoknom, mert olyan, mintha őt vártam volna. A humora, a hangja, a beszélgetéseink, a türelmetlensége, a rosszalló nézése, a félmosolya. Fájdalmat okoz az eltűnéseivel, mégis szeretem.
Szeretem, amióta megcsillant a szemüvege, ahogy kinyitotta a kocsiajtót, hogy beszálljak. Szeretem, ahogy hallgatta az összevissza szövegelésemet zavaromban, mert az a csillanás megállított egy pillanatra és halvány fogalmam sem volt, hogy jutunk ki az utcából, amit ismerek, mint a tenyeremet…. Szeretem, amióta végigbeszéltünk egy egész estét, az sem zavarta, hogy beleettem a kajájába és kocsikáztunk a városban későig…. és beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Mintha rég nem találkoztunk volna. Nem mondhatom el, még sokáig nem, hogy az aznap estéből nem sok mindenre emlékszem. Még vacsora közben, mikor teljesen összeszedetten képes voltam kérdezni-válaszolni-szórakoztatni…. közben valójában az foglalt le, hogy beúszott a fejembe egy kérdés. Ami még soha, senkivel, senki mellett, első randin meg főleg. A kérdés, hogy szeretném-e hogy megcsókoljon. És rögtön utána a válasz is egyértelmű volt. Igen. Pedig akkor még nem tudtam.
Hogy szerelmes leszek, abban a pillanatban, amikor megcsókol. Pontosan úgy, ahogy ,,kell”, de még inkább, ahogy el se tudtam képzelni. Hogy felemel, elemel a földtől a csókja, az érintése, a bőre, minden vele töltött pillanat. Hogy tökéletesen és pontosan ráérez, mit szeretek. EZ az, ami karmikus. ÉS minden út, ami ide vezetett.
Mikor megkérdezte, kit keresek, fontosnak tartottam kifejteni, hogy nem megyek férjhez és nem költözöm össze senkivel. Ő pedig elmesélte, hogy nem lehet szerelmes, mert az nagyon megborítja, nem tesz jót neki. Kettőnk közül én biztos, hogy azóta meggondoltam magam. És ha ez karmikus -és biztos, hogy az- akkor már ő sem az, aki pár hónappal ezelőtt volt.
Milyen messze van még, amikor majd kimondhatom, hogy szerelmem, amikor már biztos, hogy nem menekül el… a szótól, az érzéstől, a lehetőségtől…. kettőnktől….
nagy lépés
2018 augusztus 19. | Szerző: FBrigitta
,,Ne féljünk nagyot lépni, ha az tűnik szükségesnek. Két kis ugrással nem jutunk át a szakadékon” (David Lloyd George)
Megvolt a Nagy Lépés. Megtettem. Magam mögött hagytam a teljes felnőtt életemet. Házakat, emlékeket, szerelmeket, vágyakat, vágyódásokat, kis boldogságokat és be nem teljesüléseket. Talán ha lassabban történik, fájt volna, vagy végiggondolom. De ahogy meghoztuk a Döntést és ráléptünk az Útra, megnyílt előttünk minden és átviharzottunk azon a két héten, és új életet kezdtünk egy másik városban.
Semmi bajom azzal a szóval, hogy boldogság, de csak most tudom, hogy mit jelent. Korábban hasonlót se éreztem. Szélsőséges természetem van, tudok nagyon rajongani, szeretni, imádni, de a boldogság, az valahogy csak egy szó volt. Ezt az elégedettséget, napsütéses hangulatot, az élet szeretetét, ilyen mélyen soha nem éreztem. Jól vagyok, nagyon jól.
Egy év alatt jutottam el odáig, hogy biztos vagyok benne, képes leszek továbblépni.
És hogy hol vagyok? Nem így akartam, esküszöm…. a régi Kedves közelében… veszélyesen közel. De ez már másik élet, más kihívások.
Egyszer talán… de amit évek alatt nem tudtunk tisztázni, most se tudnánk.
örökké Te
2017 április 8. | Szerző: FBrigitta
Neked munkahely, nekem egy lehetőség, hogy lássalak. Akarod, hogy ott legyek, pedig biztos, hogy voltak már kellemetlenségeid abból, hogy mit keresek ott, veled, újra és újra. Soha nem beszéltél erről, de én biztos vagyok benne. Te, a Szent, és egy nő, aki már megint. Egy nő, akiről le se veszed a szemed, akinek évek múlva is emlékszel a szavaira, aki mellett azt se látod, mi történik körülötted. Ha mégis kénytelen vagy, akkor szerepelsz, még a hangod is más. Észreveszem, és mások is.
El akartam mondani, hogy ez az, amiért nem járok már Hozzád.
Nem akarom, hogy magyarázkodnod kelljen miattunk. Nem akarom, hogy problémád legyen abból, hogy mindig ott vagyok. Miattad nem megyek.
És hát hol van az megírva, hogy örökké nekem kelljen tekintettel lennem a helyzetedre és futni utánad. Elfáradtam, ez is igaz.
Erre Te, ahelyett, hogy a hiányomat úgy próbálnád orvosolni, hogy felhívsz – ,,nem teheti” mondta helyettem gyermekem, aki bölcs- szóval nem hívsz, viszont tombolsz, hisztériázol és kinyírod a környezeted. És kérdezel… attól, akitől nem lenne szabad. Akinek akkor is feltűnne, ha nem tudná, mi a helyzet. De tudja, és így én is tudom. Két hete nem láttalak, nem szólsz, nem hívsz, de napról napra türelmetlenebb vagy, Az önfegyelmed csak annyira terjed, hogy nem keresel meg, de a hangulatodat nem tudod kordában tartani. Érdemes? Egyetlen ,,baráti” hívás és jobban lennél. Nem teszed, mert nem lehet. A hiányom miatt üvöltözni meg igen? És tudod.. ismerlek. Mikor legközelebb ott leszek, akkor meg ahelyett, hogy kedves lennél, amiatt fogsz duzzogni, mert addig nem mentem.
Szerelmem
Szép lehetne az a pár perc is, amíg veled vagyok. Te jobban bírod a köztünk levő feszültséget, és szereted is. Engem megijeszt, hogy pillanatokon múlik, hogy megszűnjön minden körülöttünk és láttam már, hogy képes vagy elfeledkezni mindenről. És mivel munkahely, neked ez igen komoly problémát jelentene. Helyetted is vigyázok ránk, sokszor értelmetlen témák és mondatok árán. Nem feledkezhetek bele a szemeidbe, ahogy mosolyogva, boldogan nézel rám, mert nem érhetek hozzád, nem ölelhetlek át, és egyáltalán nem tehetek semmit. Kihasználhatsz, és meg is teszed, minden pillanatot, amikor hozzám érhetsz, bármikor fel tudom idézni az érintésed, ami olyan végtelenül természetes, mint ahogy öröktől fogva hozzám tartozol.
Bármikor, ha bántalak, csak azért van, mert türelmetlen vagyok. Mert újabb percek teltek el úgy, hogy nem mertem kimondani, mennyire szeretlek.
újra béke
2017 február 15. | Szerző: FBrigitta
Telefonáltál, nekem háttal, én pedig tudtam, hogy ezek az utolsó percek.
A hátadra tettem a kezem, aztán megálltam melletted. Nem néztél rám.
Volt még két jelentkező a semmi kis idődre, a pár percre, ami maradt még belőle. Nagyon szeretlek, de tudom, hol a helyem és tudom, hogy a munka az első. Átengedtelek. És még mindig nem néztél rám.
Beszélgettél, egyeztettél, és éreztem a hangodon a feszültséget.
Aztán menned kellett.
Ismerlek, jobban, mint magamat, nem akartál hozzám szólni, robbanni tudtál volna a dühtől. Úgy akartál otthagyni, hogy nem szólsz hozzám.
De valami, talán az elmúlt évekből ragadt valami rád tőlem, vagy nem tudom, mi villant át az agyadon. Rám néztél, és azt mondtad: későn jöttél.
Válaszolni se engedtél, csak mondtad, hogy vártál egész reggel, vártad, hogy jöjjek és én nem jöttem.
Nem tudtam jönni, elmondtam miért. Meg se hallottad. Csak mondtad a magadét, hogy vártál és nem jöttem.
Minden perc ünnep, amikor veled vagyok, nem gondolhatod, hogy szándékos volt. Nem is gondoltad. Te ilyenkor nem gondolsz másra, csak a sérelmeidre. Semmi nem jut el hozzád.
Értettelek. Az értelmezésed szerint kiléptél a komfortzónádból miattam, én pedig megszivattalak. Ennyi jutott el hozzád.
A napot végigbőgtem, kontroll nélkül, hullámokban.
Aztán írtam egy bocsánatkérő smst, és hogy mondj bármit, helyet, időt…. persze nem válaszoltál.
Másnap.. gondoltam, kialudtad a haragodat, küldtem az újabb smst, haragszol-e még….? Semmi válasz.
Ha nem Te javasoltad volna azt a -végül elmaradt- reggeli beszélgetést, azt gondoltam volna, hogy nem akarsz tudni rólam. De két válasz nélkül hagyott sms nekem is sok volt. Bár szeretem minél gyorsabban tisztázni a félreértéseket, sérelmeket, de felhívni téged nem voltam képes, az üzengetést pedig feladtam.
Ha ezzel együtt lettek volna kétségeim az érzéseidre vonatkozóan, az ezt követő héten eloszlattad. Mindent tudok a napjaidról, közös kedvencünk mindent megoszt velem. Gyakorlatilag tomboltál. Csapkodtál, hisztiztél egész héten.
Tudtam, hogy bánt, tudtam,hogy fájdalmat okoztam, de bocsánatot kértem. Ha egyáltalán elolvastad.
Szóval ámokfutásod híre eljutott hozzám, természetesen. Egy hét után felhívtalak. Gyávaságom csak két csengetést engedélyezett, nem mertem megvárni, amíg felveszed. Visszahívtál.
Nem voltál egyedül.
Pár mondat után rákérdeztem, haragszol-e még.
Annyit mondtál: Nem. Igaz, ezt vagy ötször.
Nem kérdezted, miért kellene haragudnod.
De ez kioltotta a megbántottságodat.
És ahogy hallom, azonnal visszaváltoztál tündérkirályfivá.
Véletlen egybeesés lenne? 😀
Mielőtt…. (nem, ez nem AZ)
2016 december 11. | Szerző: FBrigitta
Épp olvasom az adott könyvet -Mielőtt megismertelek – és elmerengtem ezen a két szón.
Mi volt? Mi történt? Ki voltam? – mielőtt megismertelek?
Mielőtt megismertelek, tudtam, mi a szerelem. Legalábbis a rám jellemző, speciális fajtáját. Azt a fajta őskáoszt, amikor az ember lebeg, de közben tele van kétségekkel, félelemmel, retteg a visszautasítástól, és annyira esélytelennek érzi magát, hogy inkább nem is mozdul, nem közeledik, csak messziről rajong.
Tudtam, mit akarok: csak el ebből a városból, amit évek óta gyűlölök.
Tudtam, hogy jó eséllyel találok majd valakit, aki kompromisszum lesz. Befogadok valakit az életemben, aki mondjuk 90-95%-os, és ez nagyon jó.
Akinél majd talán ugyanúgy érzem majd azt a megmagyarázhatatlan hiányérzetet, amit eddig. Amikor minden oké, de akkor miért akarok menekülni? Miért vagyok irigy mások kapcsolatára, boldogságára?
Nem volt kapaszkodóm, mielőtt megismertelek. Miért választottam volna az egyik pasit? És miért a másikat? Az egyik ebben jobb, a másik abban… De akkor miért pont ez vagy az?
Mikor megláttalak aznap, minden a helyére került.
Nem úgy, mint a biliárdban, mert ott a golyó leesik… hanem ahogy abban a régi focis ügyességi játékban, ahol a golyót egyensúlyozni kell, hogy betaláljon és megálljon a kapuban lévő picike lyukban. Amikor összeáll a kép. Amikor nincs több hiányérzet.
Nem vagy velem. De érted születtem.
Fogalmam sem volt, hogy van ilyen. Az összhang, a rezdülések. Az, hogy biztos vagyok benned, kettőnkben. A nagybetűs Szerelem.
Most is rettegek, hogy nem vagyok elég jó neked, közben meg tudom, hogy ugyanazt érzed, amit én.
amit tettél
2016 november 20. | Szerző: FBrigitta
Jól indult akkor, sok éve, és nagyon szép lehetett volna, de te már akkor sem játszottál tisztán.
Nem tudom, mit vártam. Akkor sem értettem és ma sem értem, mi az a vudu, ami hozzád köt. Igen, próbáltam elszakadni, tudjuk, mi lett az eredmény. Tőled nem lehet.
Kiléptem kapcsolatokból, lezártam sok mindent az életemben, téged nem tudlak.
Fizikai fájdalmat okozol, ahogy most már én is neked. És még mindig nem érted.
Én vagyok a legjobb dolog, ami történhet veled. Vagy a legrosszabb. Rajtad múlik.
Nem nagyon kellett -volna- agyalnod a megoldásokon, mert mindent elmondtam. Kezdve a játékszabállyal, amikor elkezdtük a második kört.
Fenyegetésnek hitted, és mert ahhoz már hozzászoktál másoktól, nem vettél komolyan.
De mielőtt belekezdtem a saját kis megtorlásomba, előtte is elmondtam mindent. Az érzéseimet, a sérelmeimet, az alternatívákat. Ki akartam szállni, nem engedted.
Most pedig.
Az lettem, aki mindig is lenni akartam. Kegyetlen bosszúálló.
Igazából mindig szánalmasnak tartottam magam, mert minden fájdalomtól, amit az életben kaptam, csak én szenvedtem. Bár jogosnak tartottam a bosszút, mégis, soha semmit nem toroltam meg. Mire arra került volna a sor, már nem érdekelt az egész.
Viszont nem is volt más, aki ennyi fájdalmat okozott volna. Kétszer.
Nem tudtam, hogy rossznak lenni ilyen nehéz. Érzéketlennek lenni a másik gondjaival, problémáival szemben. A helyzetét semmibe venni. Próbálkoztam korábban is, de mindig ellágyultam, és hagytam a hülye bosszúállósdit a fenébe.
Aztán túlfeszítetted a húrt.
És még akkor is szóltam, többször, kértem, hogy ne bánts, alternatívákat kínáltam. Nem ment. Nem voltál hajlandó semmi olyasmire, ami nem okozott nekem fájdalmat.
Hát most kínlódj, megérdemled.
Sok éve volt egy kedvenc zenekarom. Akkoriban, amikor először találkoztunk. Nagyon sokat hallgattam akkoriban. Jó kis zene, most is szeretem. Mégis, mikor meghallom, te jutsz róla eszembe és görcsbe rándul a gyomrom. Most is, pedig hónapok teltek el, mióta kiraktalak az életemből.
Én, aki kényszeresen válaszolok mindenre, telefonhívásra, e-mailre, smsre, most már meg se nézem, ami tőled jön. Hogy biztos lehessek magamban, már meg se nyitom az e-mail címet, amit veled használtunk. Én, aki az üzeneteiddel ébredt….
Nem gyűlöllek, csak nem értelek.
Csak figyelmet kértem és egy kis időt. Jah, és persze a legfontosabbat, őszinteséget. Ezzel mindig gondod volt.
Olyan nagyon szépen kértem. Olyan nagyon sokat vesztettél, és még fogsz is….
És még erre se lehet egy szavad sem, mert ezt is elmondtam, hogy lesz még következő lépés. És hogy nem rúghatsz belém még egyszer büntetlenül.
Kihoztad belőlem a legrosszabb énemet, amire mindig vágytam, amilyen mindig akartam lenni.
Igazságos és kegyetlen bosszúálló.
Icipici kellett volna csak, hogy megmaradjak annak a kis szerencsétlennek, akibe bármikor beletörölheted a lábad.
De nem tetted meg az az icipicit….. nálam a labda és itt is marad.
hosszú távú…..
2016 október 3. | Szerző: FBrigitta
Hiszek a Jelekben, az Útmutatásokban, az Egybeesésekben.
Úgy gondolom, vannak véletlenek is, de csak olyan dolgokkal kapcsolatban, amik nem számítanak.
Ez nem olyan.
Mindig volt egy olyan érzésem, hogy Őt Anya küldte valahogyan. Ez nem túl logikus, mert Ő már jóval azelőtt megszületett, hogy Anya meghalt, de hogy vannak összefüggések, az egészen biztos.
Kezdettől tudtam, hogy milyen jegyben született. De hogy melyik nap, azt nem akarta elárulni. Nem értem ezeket a hisztiket, de ragaszkodott hozzá, hogy nem mondja meg. Aztán most, pár nappal ezelőtt sikerült kiszednem belőle.
Azon a napon született, amikor Anya meghalt. Mármint nem abban az évben, nyilvánvalóan.
Hogy lehet egy nap ennyire egyensúlyban, vagy legalábbis majdnem?
Hogy lehet, hogy Életem Szerelme születése ugyanahhoz a naphoz kötődjön, amihez Édesanyám elvesztése?
amit nem mondhatok
2021 január 7. | Szerző: FBrigitta
Elmondtam, neked, mit éreztem melletted.
Elmondtam neked, mit gondolok rólad.
Elmondtam neked, mit vált ki belőlem a személyiséged. A csókjaid, az érintésed.
Elmondtam neked, mit éreztem, amikor szó nélkül és magyarázat nélkül újra és újra kiléptél az életemből.
Elmondtam, bár csak írásban, mert szóban, szemtől szemben nem adtál rá lehetőséget. De ott van, most is ott van, visszakereshetően az e-mail fiókodban.
Mert minden szavam eljutott hozzád. És őrzöd most is. Minden szavam, a kedvesek, a felháborodottak, a simogatóak… a fájdalmaim… a szavaim, amikkel azt kértem, könyörögtem, hogy mondd ki végre, engedj el…. mondd ki, mert magamtól nem vagyok képes továbblépni. Nem mondtál ilyet soha.
Most pedig, hogy újra része vagy az életemnek, nem mondhatom el.
Nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek, mert téged ez megrémít.
Nem mondhatom el, mennyire aggódom érted, mert ettől azt hinnéd, gyengének látlak.
Nem mondhatom el, mennyire félek, hogy játszmák jönnek még, pedig mindketten tudjuk, hogy nem veszíthetjük el egymást. Pedig az újabb fájdalmakat jó lenne megúszni.
Nem mondhatom el, hogy nagyjából értelek…. tudom, ez még jobban megrémítene, mint ha azt mondanám: szeretlek.
Nem mondhatom el, hogy tudom, ahogy te is sejted, hogy ebből a kapcsolatból nincs kiút.
Nem mondhatom el a Jóslatot, ami életben tartott. Nem beszélhetek a Barátaimról, akik erejükön felül, türelmük utolsó morzsáival is támogattak, meghallgattak, és értették, amit érzek kettőnkről…. hogy minden, amit átélünk, eleve elrendeltetett. Hogy nincs menekvés ez elől a Szerelem elől, se neked, se nekem.
De azt hiszem ezt már te is tudod.
Bonyolult vagy, érzékeny, sérült és sérülékeny. Gyanakvó. Szeretetre vágyó és szeretettől rettegő. Ragaszkodó és kötődéstől rettegő. Nagyobb lelked van, mint bárkinek, akit ismerek. Magamat is beleértve, és ez nagy szó.
Megjártam a poklot, miattad, érted, kettőnkért. Nem adtam fel. Kiléptél az életemből, de nem vágtad el a szálakat, és az ajtót résnyire nyitva hagytad. És miközben nem tudtam, mi történik veled, csak azt tudtam, hogy az enyém vagy…. te megjártad a poklot, értem, kettőnkért. Évtizedes kínokat tettél le, a legmélyebb félelmeddel néztél szembe újra és újra. Megtetted, harcoltál, pedig erre az útra azt mondtad, ez túlságosan fájna, ezt NEM. De megtetted, vállaltad újra és újra. És nem adtad fel.
Nézem a régi, nagyon régi fotóidat. Hasonló arcok, az arcaid, mégis mind más. Egy dolog állandó: a fájdalom a szemeidben.
És nézem a mosolyt, ahogy most vársz rám, a mosolyt, amit korábban soha nem láttam. Hallom a nevetésed. Hallom a hangod, ami tele van élettel. És nézem a szemeidet, amiben már nincs fájdalom, csak erő és önbizalom.
Köszönöm, hogy visszataláltál. Köszönöm, hogy szerethetlek.
Még ha ezt nem is mondhatom el neked.
Talán majd egyszer
Oldal ajánlása emailben
X