meditáció 2/2

2014 július 25. | Szerző: FBrigitta

Olyan mély gödörben vagyok, amire még nem volt példa, és mindennek a tetejébe ma még kaptam egy olyan hírt, ami kegyelemdöfés volt és totálisan padlóra küldött. Pontosan úgy, mint amikor az ember olyanokat kérdez, hogy ,,mi jöhet még?” és ,,miért pont én?” és ,,mit követtem el?”

Úgy gondoltam, egy jó kis meditációban megpróbálok választ kapni a miértekre, de főként arra, hogy mit tehetnék, hogyan oldhatnám meg a helyzetet.

A meditáció és az abban kapott jelek számomra mindig akkor hitelesek, amikor nem azt kapom, amire számítottam. Erősen hajlamos vagyok az agyalásra, a tudatosságra, és nagyon nehezemre esik kontroll nélkül átengedni magam a belső hangoknak, jelzéseknek, jeleknek. Még a legmélyebb állapotban is hajlamos vagyok elemezgetni, ha nem vagyok eléggé résen, és nem állítom le magam.

Tehát leültem, hogy választ kapjak, vagy útmutatást.

Az első, amit észleltem, hogy az ellazulás elég nehezen fog menni, mivel a parkban a focipályán elég nagy volt a hangzavar. A melegnek viszont kifejezetten örültem, mivel a meditáció mindig totál kikapcsolja, és vacogásig hűti a szervezetemet, hőmérséklettől függetlenül.

Már évek óta nincs szükségem füstölőre, vagy zenére a meditációhoz. És mint kiderült, a több éves gyakorlásnak köszönhetően már a zajokat is ki tudom iktatni.

Elhatároztam, hogy mit szeretnék, de az ellazulási fázis után valami egészen más jött.

Ahhoz a régi elengedéses élményhez sodródtam, csak egészen másképp. A tudatalattim tudja, mi a dolga, így nem tiltakoztam.

Gondoltam, nézzük, próbáljuk meg újra letenni a terheket. Azt hittem, pár perc alatt túl leszek a folyamaton, és akkor még marad időm az eredeti céljaimra is.

Rendben.

Kertkapu.

Beléptem, gyönyörű virágoskert. De hoppá, ez nem kert, hanem nyilvánvalóan egy kép. Egészen pontosan egy Thomas Kinkade-kép. Imádom a képei hangulatát, de egy állóképpel egy meditációban nem sokat lehet kezdeni. Nézegettem, próbáltam beleélni magam a képbe, de nem lettem a része.

Még jobban ellazultam, és akkor megláttam a Nagyszüleim kertkapuját.

Beléptem, és tudtam, hogy ide kellett jönnöm, és most már minden rendben lesz.

A kapu mellett két oldalon piszpang bokrok voltak -legalábbis amíg ők ott éltek, és a meditációmban is. Megérintettem, megfogtam a kis leveleiket, és bár évek óta nem láttam ilyen növényt, az ujjaim emlékeztek az érintésére. Végigsimítottam a tetején, és még azt a nagy metszőollót (?) is fel tudtam idézni, amivel Nagyapa egyenesre nyírta mindig a tetejét.

Aztán beléptem a kis előtérbe. Láttam a falon végigfutó borostyánt.

A folyosón még azt is megfigyeltem, hogy a fal világoskék, és tényleg. Rácsodálkoztam, hogy még erre is emlékszem.

Anélkül, hogy lényegtelen dolgokat részleteznék – így is elég hosszú lesz- balra egy felnyitható átadó asztal állt. Nehéz ezt jól megfogalmazni. Azt hittem/terveztem, nem tudom, mi a jó szó, hogy ha már itt vagyok, kézenfekvő, hogy majd ide pakolom a ,,cuccot”, akinek meg ez a dolga, majd elviszi. De kicsit tanácstalanul álldogáltam, nem tudtam, hogy is legyen. Annyit tudtam, hogy nem akarok befolyásolni semmit, azt teszem, amit kell, és csak figyelek.

Még jobban ellazultam, és jobbra nézve megláttam azt a helyiséget, ami a valóságban is ott van, most nem tudom, mire használják. Résnyire nyitva volt az ajtaja. Mögötte plafonig bepolcozva mindkét oldalon, a szemközti falon pedig kicsi ablak, amire szintén nem emlékeztem már.

És elöl, közvetlenül az ajtó mögött, 5 hatalmas zsák. Az a régi típusú, dögerős, strapabíró zsák. 3 nagy, előtte pedig két kisebb.

Tudtam, hogy Ők Azok.

Letudhattam volna az egészet annyival, hogy átpakolom őket a túloldalra, aztán vigye el, akinek ez a dolga, de nem akartam letudni.

Megálltam előttük és néztem a zsákokat. És megkérdeztem: mi van bennük?

Nem érkezett válasz. Többször megkérdeztem, és még mindig nem érkezett válasz.

Tanácstalan voltam, és féltem, hogy kizökkenek a meditációból.

Ellazultam, és rámutattam a bal oldali legnagyobb zsákra. ,,Ebben mi van?”

Vártam, és ez a válasz érkezett: az anyagi problémáim.

Hatalmas zsák volt, a derekamig ért, és nehéz. Furcsa, hogy meditációban miket észrevesz az ember, figyeltem, hogy ki ne szakadjon, amíg áthúzom a küszöbön.

Áttettem a túloldalra az asztalkára, és már ott várt egy kissé ördög-szerű Yoda-figura, de még piros is volt, azt hiszem.  Türelmetlen volt, hogy mi tartott ennyi ideig. Felkapta a zsákot, és mint ahogy a rajzfilmekben, tornádószerűen kisüvített vele. Tetszett.

Visszamentem a következő zsákért, és erről is megkérdeztem, mi van benne. A boldogtalanság. Na, ezen elképedtem, mert egyrészt nem használom ezt a szót, másrészt a problémáim ellenére nem érzem magam boldogtalannak. De meditációban nem vitatkozunk. Zsákot átpakoltam, ekkor az előzőhöz hasonló lény várt, a fejét támasztva türelmetlenül dobolt az asztalkán.

Zsákkal el.

Közben észrevettem, hogy a már elvitt zsákok helyén, a körvonalaknál felgyűlt a por…. jó régóta várhattak már ott…

Ekkor valamiért a kisebb következett, és amikor megkérdeztem mi van benne, azt a választ kaptam, hogy a veszteségtől való félelem. Ezzel kapcsolatban nincs több kérdésem, ez akkora probléma számomra, hogy tulkp csak azt nem értem, hogy férhetett el a kisebb zsákban. A lény, aki várta, vigasztalóan megsimogatta a kezem, amikor átvette.

A következő, a negyedik zsák ismét nagy volt, a kérdésre azt a választ kaptam, hogy a halogatást tartalmazza. Hát igen. Ez az egyik legnagyobb hibám, a halogatás. de most nem Yoda-szerű lény várta a zsákot, hanem Vince Vaughn… ezen azért lepődtem meg, mert nem kedvelem őt, és többnyire a filmjeit sem, el sem tudom képzelni, hogy került a meditációmba.

Az utolsó zsák megint kisebb volt, a válasz pedig: az önbizalomhiányomat és a magammal szembeni kétségeimet tartalmazza.

Mikor az utolsó lény is eltűnt a zsákkal, visszamentem a már üres helyiségbe, és összesepregettem. Elrendeztem mindent.

Nagyon-nagyon jól éreztem ott magam, gyerekkorom helyszínén és nem sok kedvem volt eljönni.

Még mindig meditatív állapotban benéztem egy kis szobába, ahol nekem háttal egy forgószék állt.

És ahogy megfordult, a gyerekkori önmagam ült benne. Rémült barna hajú kislány kötött pulóverben és hatalmas kék szemekkel.

Tudtam, hogy ez az élmény hasonlít ahhoz a bizonyos negyedik naphoz az agykontroll tanfolyamon, és hogy most kaptam egy esélyt….

Átöleltem a kislányt, a gyerekkori önmagamat és elmondtam, mennyire szeretem. Elmondtam, hogy csodálatos, erős és okos, és hogy soha ne kételkedjen önmagában. Elmondtam, hogy próbáljon kedvesebb és lágyabb lenni, sokkal nőiesebb. De abban a pillanatban azt is tudtam, hogy a nyers modorom és a túlzott határozottságom akkor, gyerekkoromban, és felnőttként is az önbizalomhiánynak köszönhető és nem én vagyok, hanem egy védekező reflex.

Beszéltem hozzá még egy kicsit, aztán a kislány elkezdett megnőni, és pillanatok alatt felnőttként állt előttem, vagyis álltam magam előtt. De nem olyan volt, mint amilyen most vagyok, hanem amilyen lehetnék. Az lett a kislányból, amilyen akkor lehetnék, ha megkaptam volna mindazt a biztatást, ami kimaradt a gyerekkoromból. A nő, akit láttam, boldog volt és színes. Szó szerint, mivel piros ruha volt rajta(m). Csodáltam azt a valakit, aki lehetnék, aztán egy pillanat alatt a mellkasomon keresztül belém szállt.

Meditatív állapotban sem tetszett túlzottan ez a szentimentális és túlzottan filmszerű megoldás, de ez jött.

Aztán amerre befelé jöttem, arra távoztam az épületből és megálltam előtte. Még mindig nem éreztem úgy, hogy kijönnék a meditációból és az utcán állva azon gondolkoztam, hogy mi legyen.

Végül elindultam arra, ahol gyerekkoromban laktunk, és megkerestem Anyát. A többi már egy másik történet. 🙂

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

meditáció 2/1

2014 július 25. | Szerző: FBrigitta

A kapcsolatom a meditációval nagyon sok évre nyúlik vissza. Gimis voltam, amikor bejött az országba az agykontroll, és mivel a családom nyitott szemléletűnek volt mondható, Anya rövid időn belül megszerezte a könyvet.

A könyv csodákat ígért, persze megfelelő technika elsajátítása árán, és én neki is láttam.

Emlékszem a csalódásra, ahogy egyszerűen nem sikerült. A könyv utasításait követtem, de nem jutottam sehova, nemhogy alfa állapotba.  Még párszor próbálkoztam a dologgal, aztán feladtam. Évekre.

Aztán úgy 18-20 év múlva találkoztam valakivel, akit sokáig csak Skorpiótestvérnek hívtam, és a legjobb barátnőm lett. Hasonló spirituális érdeklődés, hasonló gondolkodásmód. Sokat olvastunk agykontrollról, spiritualitásról, közösek voltak az ilyen irányú élményeink és meditációs próbálkozásaink.

És amikor a legmélyén voltam mindennek, túl pánikrohamon, temetéseken, és egyéb veszteségeken, ő volt az, aki elkísért az agykontroll tanfolyamra.

Sokat adott az a négy nap, és megtanultam sok mindent, ami addig nem működött. Aztán erre alapozva a későbbiek során kialakítottam a saját meditációs módszereimet, technikáimat, és továbbra is nyitott vagyok. Elsősorban a belső hangomra és a tudatalattim jelzéseire, de nem zárom ki az új információt sem.

Ezen az úton haladva, pár évvel ezelőtt részt vettem egy meditációs programon, egy kellemes hangulatú összejövetelen, ahol csodálatos élményeket szereztem. És nem mellesleg életem második nyilvános nagy kiborulása volt. (az első még az agykontroll tanfolyam negyedik napjának legvégén történt, aki elvégezte a tanfolyamot, tudja, mire gondolok)

Csodálatos csapat jött össze, kellemes volt a hangulat, a beszélgetés, és lágy zenére egy kedves hölgy irányításával vezetett meditációkat végeztünk.

És aztán jött a nagy durranás.

Ez egy csakrafeltöltő meditáció volt, összevontan egy elengedéssel.

Évekkel ezelőtt történt, csak arra emlékszem, amit én láttam képileg, és amit azóta se felejtettem el. Azért kell leírnom, hogy előkészítsem vele a második bejegyzést, ami konkrétan a mai napi élményemről szól, de enélkül, azt gondolom, nem értelmezhető.

Hát akkor most….

A meditáció lényege az volt, hogy miután ellazultunk, el kellett képzelni egy kertet. Beléptem a kertkapun, és mindkét oldalon virágokat láttam, előttem pedig kör alakú kövekből kirakott járda. Nálam ez mindig érdekes, mert van, hogy nem képileg látok, hanem érzem, hogy mit ,,kellene” látnom. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni. Ha azt mondják, képzeljek el egy almát, az menni fog, és látom. De ha meditációban be kell lépnem egy kertkapun, akkor nem biztos, hogy képek jönnek, lehet, hogy érzések, vagy hangok mondják, mit látok…. zavaros, de így van.

Szóval az instrukció úgy szólt, hogy belépek a kertkapun. Szétnéztem, jobbra-balra az út mentén virágok. Ha agyonütnek se tudom, milyenek voltak, színesek és vidámak, az tuti.

Rá kellett lépni az első kőre, és elképzelni, hogy az nemtom milyen színű… nem emlékszem, na, … és elképzelni, hogy az a bizonyos szín átjárja a testem, és az egyik csakrát megtisztítja… vagy feltölti… vagy ilyesmi, tényleg nem tudom. A következő kő is adott színű volt, másik csakrához tartozott és így tovább.

Kellemes volt és jó érzés.

Aztán elértem hatalmas épülethez, amin egy ajtó volt. Innen kezdődött a meditáció elengedés része.

Nálam képileg egy szinte felfoghatatlan méretű épület volt, hatalmas, régi stílusú ajtóval. Nagy nehezen lenyomtam a kilincset, ami nekem fejmagasságban volt és akkora, mint az egész karom, és beléptem. Hiába néztem körbe, jobbra és balra olyan sötét volt, hogy semmit sem láttam.

Szemben egy hatalmas, dísztelen kőlap volt, oltár- szerűen állt középen, és fentről, talán egy üvegablakon át beáramló tiszta, fehér fény világította meg.

Azt hiszem, ez a pont volt az, amikor éreztem, hogy baj lesz. Nem vagyok bőgőmasina, főleg nem mások előtt. A teremben úgy húszan lehettünk, és azzal együtt, hogy folyamatosan követtem az instrukciókat, közben arra is figyelnem kellett, hogy a lassan de biztosan feltörni készülő zokogással valamit kezdenem kell. Az ajtó kulcsra volt zárva, hogy a meditáló csoportot kívülről ne zavarják, és azon gondolkoztam, hogy kimegyek. És miközben még mindig félig a képzeletbeli templom-szerűségben voltam, kétségbeesetten próbáltam visszafojtani a zokogást és azon agyaltam, mivel zavarok kevésbé, ha felállok és kimegyek, vagy ha kiborulok.

Maradtam.

Még mindig az oltárnál állva letettem a terheimet, különösen kiemelve azt, ami akkoriban a legnagyobb problémámnak tűnt, és megjelent egy ,,angyal” aki mindezeket a terheket, problémákat bepakolta egy zsákba, a vállára dobta és elvitte. Az angyal, kristályszerű volt, mintha cukorból, üvegből, kristályból, vagy hasonló anyagból lenne és fehér vagy áttetsző… Évekkel később kaptam egy kedves barátnőmtől egy nagyon hasonló karácsonyfadíszt.

Angyal el, de még röptében visszanézett gúnyosan -esküszöm, gúnyosan- hogy milyen agyament baromságokat neveztem meg teherként. Konkrét kifejezésre is emlékszem, azt kérdezte: ,,még mindig ez?”

De akkor nekem már minden mindegy volt.

Nyilván volt valami visszaút, mert meditációk általában nem lógnak csak úgy a levegőben, vissza is kell menned oda, ahonnan jöttél. de én abból már nem érzékeltem semmit. Ekkor már a pulóveremet az arcomhoz szorítva, hogy a hangokat tompítsa, amennyire lehet, fuldokolva zokogtam, és magam sem értettem, miért. Valami elképesztő megkönnyebbülés volt, lelkileg valami olyan élmény, mintha tényleg letettem volna a terheket. Próbáltam nem zavarni, azóta sem tudom, mennyire sikerült. Azt hittem, soha nem tudom abbahagyni a féktelen zokogást. Egy ilyen élmény valóságos áldás egy olyan embernek, aki szinte soha nem engedheti meg magának, hogy gyenge legyen. Ezzel együtt komolyan megijedtem, hogy valamiféle idegösszeomlást kapok.

A sírás megtisztít, a meditáció pedig gyógyít. Csodálatos élmény volt. A meditációt azóta is próbáltam megismételni, de valahogy soha nem tudtam igazán őszintén letenni a terheket. Mintha nem hinnék abban, hogy letehetem.

Aztán ma….