Anya
2015 szeptember 5. | Szerző: FBrigitta
Nem merem megszámolni az éveket, hány éve nem vagy már velem. Nehezen, de megtanultam, megszoktam, hogy nem hívhatlak minden nap minden marhasággal, és nincs már, akit őszintén érdekeljen, hogy mi van velem. Nincs már, akinek én vagyok a legfontosabb. Bár meg kell, hogy mondjam, megkönnyebbülés is, hogy nem okozok már fájdalmat, aggódást Neked akaratlanul sem.
A hétköznapokat volt nehéz elfogadni, az ünnepeket könnyebben ment. Viszonylag könnyű átvészelni az anyák napját és a karácsonyt is, utóbbi soha nem jelentett különösebben sokat. Ami megvisel, az a névnapod és a születésnapod… minden, ami személyes. Napokkal előre figyelem és tudom a dátumot és aznap talán picit még többet gondolok Rád.
A dalok, amiket szerettél, szerencsére nem jönnek szembe sehol, nagyon különleges ízlésed volt, ez most jól jön. Amikor elég erőt érzek magamban, olyankor néha megkeresem őket és emlékezem.
De bárhol, bármikor felismerem a Hajnalka-virágot. És ez azért odacsap.
És hát ott az október minden évben, ami az imádott unokád születésnapjával kezdődik, és a halálotok évfordulójával folytatódik sorban, sorban…. Minden évben a túlélésért kell megküzdenem ilyenkor. Mintha direkt csináltátok volna Ti, a Legfontosabbak, de így tulajdonképpen egyszerre túl vagyok rajta. Ilyenkor sem égetek több mécsest, mint máskor, mert év közben is szoktam….
Nem járok temetőbe, mert nincs értelme, a képmutatás nem érdekel. Amikor Rád gondolok, itt vagy velem. Gyakran beszélek Hozzád, tudom, hogy tudod. Fáj, hogy nem láthatod a csodálatos unokáidat, végtelenül boldoggá tenne Téged. Olyanok lettek, amit el se tudnál képzelni… De ha látod őket, büszke vagy rám, tudom. Ők ismernek Téged, bár nem emlékeznek Rád. Úgy állok mellettük, ahogy Te tetted.
Próbálom visszafogni magam, próbálok nem kérni segítséget Tőled. Ez nem fogadalom, egyszerűen úgy érzem, ahogy Nagyinak is mondtam… Ő sokszor mondta, kérjétek Anyát, hogy segítsen. Én neki is azt válaszoltam, annyi mindent tettél értünk életedben, legalább odaát hagyjunk békén, hadd járj azon az úton, ahol menned kell.
Tudom, hogy nem vagy már. Itt nem. Minden pillanatban tudom, az álmaimban is, amikor néha beszélhetek Veled.
Mégis…. ma volt egy tudathasadásos pillanat….
Fogorvosnál voltam délelőtt és a húzás után még sokáig vérzett a helye. Még órák múlva is a vérzést kellett csillapítanom és késő este vettem észre, hogy egész nap nem ettem. Még mindig nem volt 100% a helyzet, és egy egészen töredék pici másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy megkérdezlek, mi a normális ilyenkor, mikor lehet már enni és hogy lehet a vérzést elállítani, vagy mi az a kaja, ami árthat. És álltam a nappali közepén döbbenten, hogy évek óta felnőttként és anyaként, sőt egyedülálló, mindentmegoldó-túlélő anyaként még mindig van, ami nem megy, amit nem tudok, amihez Te kellesz… kellenél. Olyan nagyon elveszett vagyok nélküled. Haragudnál, ha tudnád, hogy Rólad írok, még ha névtelenül is, de nyilvánosan. A túléléshez kell. Tudom, értem, hogy nem vagy. Tudom, hogy jobb így Neked. Csak azt nem vagyok képes felfogni, hogy már soha többé nem leszel.
Nagyon szeretlek.
polc2
2015 augusztus 30. | Szerző: FBrigitta
Április 5-én írtam egy bejegyzést a szőnyeg alá söpört problémákról, a figyelembe nem vett jelekről….
Nem tudtam és nem kívántam a folytatást….
Esküszöm….
Nyilván nem kis mértékben vagyok hibbant, hogy így gondolkozom. Nem vagyok jó ember, csak végtelenül önző. Mindenekfelett szeretem jól érezni magam. Ami olyasmiket is magába foglal, hogy lehetőség szerint nem bántok másokat. Nem azért, mert jó vagyok, mint ahogy nem vagyok, hanem mert az okozott fájdalom nekem is fájna.
Aztán: Szeretném, ha azok az emberek, akikhez közvetlenül vagy közvetetten közöm van, boldogok lennének. Értem ezalatt például meglepő módon az exférjemet és új feleségét, vagy épp a Szerelmem feleségét. Utóbbi boldogságát lehetőség szerint nem a Nagy Ő-vel szeretném látni, minden vágyam, hogy az -egyébként gyönyörű- hölgy találjon egy magához illő pasit és húzzon el a vérbe.
Azt akarom ezzel mondani, hogy soha nem fordult elő, hogy rosszat kívánjak neki, még neki sem, pedig ő aztán pontosan az utamban áll. Minden vágyam, hogy boldog legyen-valaki mással. És ebben az esetben sem az emberi jóság az indítékom, hanem az önzésem.
ad1: ha a halálát kívánnám, olyan gyorsan ütne rám vissza a saját rosszindulatom, hogy azt se lenne időm kimondani, hopp….
ad2: ha betegséget vagy halált kívánok és tegyük fel, bekövetkezik…. az szentté avatja…. akármilyen volt is a házasságuk, még ha Életem Szerelme (a Hosszú Távú Kiválasztott, a Plátói Örök Szerelem) nálam kötne is ki, egész életemben hallgathatnám, hogy szegény első felesége milyen jó ember volt…. úgyhogy úgy döntöttem, a legjobb megoldás, ha boldogságot kívánok neki, de mással… ez mindenki számára feldolgozható, win-win helyzet…. kecske is, káposzta is…..
A Kedvesem egész más eset.
Ott komoly problémák vannak otthon. Viszont szintén aljas önző érdekből azt szeretném, ha vele kapcsolatban minden maradna a régiben, ő otthon, én itt, és időnként találkozunk, kölcsönös megelégedésünkre.
Tehát távolról sem kívánok rosszat asszonykának, mert ha vele bármi történne, Kedvesemet megszállják az önkéntesek, akik szívesen megosztanák vele az életét… meg az ágyát…. És minden jelentkező közelebb van, mint én. Másrészt…. ha én kerülnék képbe… az a kapcsolatunk végét jelentené, mert én nem vagyok szerelmes, nem belé vagyok szerelmes, képtelen lennék vele élni, nem bírnám elviselni a nyomuló nőcskéket…. és neeeem, nekem így jó, ahogy van. Asszonyka vigyáz a tulajdonomra, mert féltékeny, mint állat, de ő van birtokon belül, mindenki elégedett. Volt.
Tehát:
NEM én voltam az, aki akármilyen vonzással, rezgéssel, vuduval káoszt és szó szerint rontást hoztam rájuk.Bármilyen rosszat kívánnék neki, az rám is kihatna és semmi jó nem származna belőle, sőt….
Ami a ,,polc” című bejegyzést ihlette, az se volt piskóta. Azt gondolom, lehettek előzményei annak a tavaszi pofon-özönnek, amit a hölgy kapott, már akkor is döbbenten álltam előtte. Igen, vannak véletlenek, de ennyi nincs. Már akkor is nagyon durva jelei voltak annak, hogy ,,odafent” közölni akarnak valamit, nyilván már régóta, és mivel nem veszi a jeleket, ezért az útmutatás már a lökdösés fázison is túl a helyrepofozás útjára lépett. Döbbenetes volt és sajnos engem is érintett az a sorozat, igaz, közvetve, és még így is durva volt.
Nyilván nem lehet belelátni mások életébe, ami a négy fal között zajlik, annak kívülről nem lehet megítélni a jelentését és a jelentőségét sem. Tehát fogalmam sincs, hogy mi válthatta ki ezt durva sorozatot, de nagyon reméltem, hogy tanult, tanultak belőle.
Azért is tartottam a dologtól, mert törvényszerűen ezután még durvábbnak kell következnie, ha nem értik a jeleket. Nem, nem kattogtam ezen, csak reméltem, vége.
Aztán most eljött a következő fázis.
Alapjaiban rázta meg a családot egészségileg, anyagilag és minden módon. Olyan mértékben, hogy ez már katasztrófahelyzet. Olyan gáz van, hogy nem tudom elképzelni, hogy innen hogyan tovább.
Nem tudom, hogy ha ebből se tanul, mi lesz a következő lépés, amivel megpróbálják ,,odafentről” észhez téríteni…. Vagyis… sajnos vannak tippjeim, de nem merek belegondolni.
Az egyik verzió, hogy véget vetnek a szenvedéseinek. Nagyon nem tetszik ez a megoldás, de sajnos a legutóbbi történések alapján benne van a pakliban. Könyörögtek már eleget, kapott jelet, lehetőséget, pofont, hiába. A vesztébe rohan. Tehát, ha odafent elegük van, akkor ennyi volt.
A másik verzió a következőképpen néz ki: ha már ennyit nyűglődtek vele, akkor valami olyan tanulnivalója van az életben, ami fontos. Ő meg valahogy ezt a dolgot nagyon nem akarja felfogni, legyen az akármi. És belegondolva, a tanulási folyamatába mindig beleavatkozik a Kedvesem, aki szeret az áldozatkész férj és apa szerepében tetszelegni és nem kicsit problémafüggő a drágám.
Szóval amikor jöttek a pofonok, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy asszonyka megoldja a helyzetet és levonja a következtetést, ő teljes mellszélességgel beavatkozott. És újra és újra és újra levette a terheket, megoldotta, amit kellett. Nos… én így nőttem fel. Lehet így fejlődni? Nos, nem. A pofon, amit én kaptam, kijózanító és végtelenül fájdalmas volt. Hogy az én esetemben lett volna-e lehetőség kivédeni, nem tudom. Utólag sem.
Azt gondolom, és tulajdonképpen fogadni mernék rá, hogy ebben a második verzióban az lesz a következő lépés, hogy a fejlődés akadályát fogják kiiktatni. A Kedvest. Így vagy úgy. Az egészsége vagy az élete árán is.
nem azt kapod—
2015 augusztus 12. | Szerző: FBrigitta
Felesleges minden ima, meg vonzás hókuszpókusz, ha nem vagy ráhangolódva. Tökmindegy, milyen bombabiztos technikát meg csoda meditációt csinálsz.
A dolgok csak akkor jönnek össze, ha olyan mélyen hiszed, hogy megkapod, hogy azzal ráhangolódsz a vágyad tárgyának rezgéseire. Hát nem egyszerű.
Így fordulhat elő, hogy amiért évekig kapaszkodsz, az soha nem lesz a tiéd, a kósza gondolat pedig megvalósul.
Így késő éjjel ilyen okosságok járnak a fejemben, miközben évekkel ezelőtti terveim-vágyaim kerültek elő agyam mélyéről és döbbenetes felfedezéseket tettem. Lásd fentebb.
És óvatosan a szavakkal, mert azoknak is rezgései vannak.
Nem ment az agyamra a több hetes extra hőség, bár kikészít, az tény. Imádom, nekem való ez a trópus, de egyszerre sok. Ezzel együtt: amit írtam, Törvény. Hála neked Esther Hicks.
mennyit változhat…. 2.0
2015 július 31. | Szerző: FBrigitta
Tisztelem a kurvákat. Komolyan. Mindet. Azokat is, akik az út szélén állnak, és azokat is, akik feleségként, szeretet és vonzalom nélkül az anyagi jólétért cserébe adják el magukat.
Tisztelem őket, mert olyat tudnak, amit én nem. Alakoskodni, tűrni, érzelmeik ellenére megosztani az életüket, testüket olyan valakivel, aki a hátuk közepére sem hiányzik. És mondom, az én szememben az érdekkapcsolat ugyanez a kategória, hatalmas respect azoknak, akiknek van gyomruk hozzá.
Előrébb jutnék, jutottam volna, ha én is képes lennék erre.
Kaptam ajánlatokat, nem keveset, burkoltat is, egyértelműt is, már egészen fiatal koromtól, és őszintén szólva már akkor sem az erkölcsi érzékem tántorított el- nekem olyan sose volt- egyszerűen csak nem volt gyomrom hozzá. És persze önző vagyok a végtelenségig, nekem a legjobb kell, vagy senki.
Most, túl a negyedik x-en is azt mondom, nincs az a pénz…
Sok nélkülözést, az elmúlt időszakban konkrétan nyomorgást és éhezést spórolhattam volna meg magamnak, ha engedek ebből a…. mi is ez…. gőg? Nem voltam rá képes.
A kétségbeesésnek és a reménytelenségnek olyan mélységeit jártam meg, amiről napokig lehetne beszélni. Amikor az utolsó forintokból már csak pár kiflire telik… hát na…
Nem tudok kérni. Az úgynevezett barátok tudták mi a helyzet, és tudom, hogy van, aki nem tudott volna segíteni. De tudom, hogy van aki megtehette volna. És nem tettek semmit, azzal együtt, hogy tudják, a jelenlegi helyzet egy átmeneti állapot, mert olyasmiben vagyok benne, olyan vállalkozásba fogtam, ami elindult, működik, de az első időszak bedarált mindent, erőt, időt, anyagiakat…. és hiába a sikerek, továbblépni, túlélni már nincs miből. Tudják, hogy nem egy lúzer vagyok, aki alamizsnára vár, és tudják, hogy pár lépésre vagyok az áttöréstől… de most… nincs. Tehát nem egy feneketlen kút vagyok, ami csak nyeli a pénzt, vagy egy munkanélküli aki várja a sült galambot. Ráadásul eredményeim vannak….
Mégis úgy érzem, az úgynevezett barátok egy része reméli, hogy elbukom. Mert ő ül a készben, fuldoklik a pénzben, boldogtalanul, hát nehogy a másiknak majd egyszer jó legyen. Dögöljön éhen, vagy oldja meg, kit érdekel.
Tanulságos ez a tapasztalat, mert amikor valaki öngyilkos lesz a kilátástalanság miatt, vagy kárt tesz másokban, akkor úúúúgy tudnak a népek rinyálni, hogy miért nem kért segítséget. Tuti, hogy kért, így vagy úgy. De a többség- a segíteni tudó többség- ezt magasról leszarja. Utólag könnyebb sírni, hogy szegény, kár volt érte, pedig milyen jó ember volt.
A lényeg a lényeg, hogy bajban ismerszik meg….
Mert van, akinek nálam is több gondja, terhe van, de esetleg több vagy még akad mozgástere…. És van szeme, agya arra, hogy felfogja, milyen lehetőségek vannak abban, amit csinálok. És kockáztat. Pénzt, családi békét, anyagi biztonság utolsó morzsáit…. hogy nekem segítsen.
Nem tudok kérni, tőle se kértem. Csak beszélgetés forogta ki, hogy elmondtam, mire jutottam az elmúlt időszakban és mi várható. Nagy lépésekre szántam el magam, ő pedig megkérdezte, mennyire lenne szükségem. És azt mondta megszerzi. Kölcsön. Az ezt követő viszontagságos időszak külön több kötetes téma, az eltelt idő rövidsége ellenére.
Ez ő. A kapcsolat, amiben élek, a férfi, aki olyan elképesztő változásokon ment keresztül.
Kockáztat. Értem.
Tűzön-vízen keresztül, megküzd a sárkánnyal, ha kell. Többször, többféle sárkánnyal, újabb és újabb játékmezőn, egyre nagyobb tétekkel. Elbukik, feláll, megy tovább, küzd. A kockázat és a tét már vállalhatatlan.
De megígérte. Mert hisz bennem. Ő nem csak a végén fog odaállni mellém a vállamat veregetni h milyen ügyes voltam, hanem akkor is ott van, amikor szükség van rá, amikor áldozatot kell hozni. És tűri a türelmetlenségemet, a számonkérésemet, a végső elkeseredést, mindent…. Megőrzi a nyugalmát és teszi a dolgát, hogy én/mi haladjunk… A lelkiállapotát csak elképzelni tudom, mert nem lehet egyszerű azzal a tudattal élni, hogy a kezembe tette a sorsát…. és ezek nem nagy szavak, hanem tény.
Mert hisz bennem. Hisz. Bennem. Nem egyszerűen szeret. Hisz. A képességeimben, a terveimben, az eddigi eredményeim folytatásában.
És az utolsó utáni pillanatban némi reménysugár… még ha nincs is mind a hét fej levágva…
Soha nem fogom tudni meghálálni ezt a gesztust. Természetesen ott az anyagi haszon, persze. De azt csak én tudhatom, mire vagyok képes, ő csak sejtheti. Így ez az ő szemszögéből bizonytalannak tekinthető. És mégis vállalja.
Nehéz szavakba önteni amit érzek. Főleg mert tudom, hogy a nincs-ből ad, szó szerint, mert eladósodott miattam, és a céljaim, céljaink miatt… és tudom, mint ment keresztül, hogy megszerezze, amire szükségem van. Tudom? Dehogy tudom…
az az egyetlen
2015 július 7. | Szerző: FBrigitta
Mert csak a lényeg maradt ki….
Mikor a barátnőmmel beszélgetve egyszer -egyetlenegyszer- arról beszéltünk, milyen pasira vágyunk, szinte pontosan megfogalmaztam a későbbi férjemet. Gimis voltam ekkor, sok-sok kilométerre attól a csodálatos embertől, aki később sorsszerűen az életemhez kapcsolódott. Bár egyes jósnők szerint a kettőnk közös életének célja a két tökéletes gyerekünk megalkotása volt, én azért ezt nem hiszem. Igazán szép éveket húztunk le együtt, nem keveset.
Ő jó pasi volt, jó Ember, intelligens és nagyon okos. Emellett szórakoztató és nagyon jó humorú, józan életű és elnéző a hibáim és a baromságaim iránt. És nagyon jó apa. Érzés, romantika és szentimentalitás nem sok szorult bele, és így utólag azt gondolom, pár jó tulajdonságát elcseréltem volna az utóbbiakért.
Kifejezetten nagyon jó volt vele élni, erre vágytam. Cseppet sem hagyományos családra, olyan életre, ami laza, könnyed és igazán kellemes.
A gondok akkor kezdődtek, amikor a gondok kezdődtek. Amikor ki kellett volna állnia mellettem, amikor összedőlt az életem, és ő mellettem volt és számíthattam rá, bármit megtett, ahogy máskor is…. de érzelmileg fényévekre volt tőlem. Egyedül voltam a fájdalmammal, nem értett, bár tudom, valamiféle önvédelem volt ez részéről… de én egyedül voltam, pedig nem kellett volna, nem lett volna szabad magamra hagynia.
Azt hiszem, akkoriban vettem észre azt, amit korábban kellett volna. A hiányt. Amikor feltűnt, szinte rögtön azt is felfedeztem, hogy már évek óta jelen van. Nem nagy és nem túl erős. De épp elég ahhoz, hogy beszippantsa az életemet. Képtelen lettem volna megmagyarázni, mi hiányzik az életemből. Csodás család, gyerekek, mit akarok még? De belül csak az dübörgött bennem, hogy van még valami, lennie kell, nem lehet, hogy ez minden… De nem tudtam, mit keressek. Többször felvillant a kérdés: most már mindig így lesz? És jött utána a törvényszerű kétségbeesés. Fogalmam sem volt, mitől, mi hiányzik, mit akarok és mi ez az egész. Nem tudom ennyi év után sem, mi lett volna a megoldás, vagy jó döntés lett volna-e együtt maradni.
Csak remélni tudom, hogy boldog, mert hogy jobbat talált nálam, az egészen biztos, és hálás vagyok érte az Univerzumnak, Sorsnak, akárkinek, aki így rendezte.
Én pedig a válás után megkezdtem ámokfutásomat pasizásilag, mert azt szoktam mondani, én voltam az a balek, aki 15 évig nem csalta meg a férjét. Volt mit pótolnom.
Sok csodálatos embert ismertem meg. Jobbnál jobb pasikat- az én mércém szerint. És mégis, folyamatosan, mindegyiknél ott volt az a megmagyarázhatatlan hiányérzet. Akkor már kezdtem azt hinni, ezzel az érzéssel együtt kell élnem, senki nem tökéletes. A baj csak az, hogy én soha nem vágytam tökéletesre. Nekem az kell, akinek a hibáit is látom és szeretem. Nem elfogadom, hanem szeretem.
Sokszor megfogalmazódott bennem az, hogy milyen érzés lehet találni valakit, aki után nem jön más. Amikor azt érzem valakitől, valaki mellett, hogy igen, az a másik, meg a harmadik valóban isteni jó pasi és nagyon érdekes, de engem nem érdekel, mert nekem csak ez az egy kell. Nem azért, mert hűséges vagyok, vagy így döntök, hanem mert egyszerűen nem kell más. Mert hozzá tartozom. Nem kerestem ezt az érzést, csak elgondolkoztam azon, létezik-e ilyen. Mert nagyon aktív vadászatot folytattam, és a kérdés csak elméleti lehetett, el se tudtam képzelni, hogy olyan szerelmes legyek, hogy senki más nem kell.
Épp két pasi futott párhuzamosan, a harmadikkal pedig smseztem, azon a bizonyos rendezvényen, a tömeg közepén. Az a bizonyos harmadik lett a mostani kedvesem… ős egy külön sztori.
Szóval, meleg, nyár végi nap volt és hatalmas tömeg. Én pedig kiszúrtam egy szürke öltönyös, -úgy tűnt- nem túl magas férfit, akinek ekkora távolságból az arcát se láttam jól. Nem nézett rám, de ezt nem róhatom fel neki, olyan nagy volt a távolság, hogy ha felém nézett volna, akkor se láthatta volna az arcom, ahogy én se az övét. Mégis, valami vonzotta a tekintetemet, a hatalmas tömegből egyedül felé.
És nem nézett rám. Megállapítottam újra, hogy nem túl magas, én pedig a kifejezetten nagyon magas pasikat kedvelem. A szürke öltönye pedig messziről is unalmasnak tűnt. Persze, a tömegtől azt sem láttam egészben. Még azt se mondhatom, hogy éreztem valamit, valami sorsszerűt. Nézegettem az arctalan idegent. A rendezvénynek vége lett, a tömeg oszlani kezdett, én meg addig toporogtam hogy jobban megnézhessem, és újra megállapítottam, hogy az én ízlésemhez képest nem elég magas. Még mindig nem nézett rám.
Emberek jöttek-mentek, beszélgettek, velem is, mikor ő is elindult. Reméltem, hogy felém jön, de persze ellenkező irányba. Felment a pár lépcsőfokon és mielőtt belépett az ajtón, hátranézett. Egyenesen a szemembe. Ott és akkor, azonnal tudtam. Hogy ő az, akire vártam, neki, érte születtem, hogy Ő Az. Akinél nincs kétség, nincs hiányérzet, megtaláltam.
Semmit nem tudtam róla. Nem tudtam, mit keres ott, nem tudtam a nevét, sőt még az arcát se láttam rendesen. Abban se voltam biztos, hogy megismerném, ha szembejön az utcán. De abban biztos voltam, hogy Ő AZ. Attól az egyetlen szempillantástól, ahogy az ajtóból visszanézett.
Véletlenül futottunk össze újra, amiből kiderült, hogy valójában ott dolgozik, ahol először láttam. Azt hiszem, megismert, de ebben nem lehetek biztos, mert erősen provokáltam, hogy rám nézzen. Figyelni kezdtem. Egyre többször fordultam elő a munkahelyén és persze mindig jó okom volt rá.
Ő egy nagyon csúnya ember. Olyan csúnya, akibe bele kell szeretni. Na igen, nekem már akkor sikerült, amikor még nem is láttam rendesen.
Kerülgettük egymást. Ha megjelentem, nem látott mást. Ha épp beszélt hozzá valaki, akkor sem. Ha meglátott, megszűnt a világ. Csak nézett, nézett rám, amíg el nem tűntem a szeme elől.
És még mindig nem tudtam a nevét, nem hallottam a hangját, nem tudtam, hogyan és kivel él.
Bár erősen gyanítottam, hogy egyedül. Még elváltnak se néztem, egyszerűen olyan elhagyatott és magányos volt, mint aki az egész életét egyedül élte le. Teljesen egyedül. Csendesnek, végtelenül visszahúzódónak és magának valónak látszott. A szigorú és mogorva természete az arcára volt írva.
Utóbbi tulajdonságai egyáltalán nem zavartak volna. A többi annál inkább. Skorpió vagyok, a legrosszabb, szélsőséges, nagy pofájú, hangos fajtából, aki ugyanakkor végtelenül visszahúzódó is. Kezelhetetlen, igen.
Nem értettem, hogy itt van ez a csúnya nagy ember – mert a magasságát igencsak elnéztem akkora távolságból- aki a lúzer, magányos külsejével, a visszahúzódó természetével egyszerűen birtokba vette az érzéseimet, és elképzelésem sincs, mit kezdenék vele. Még mindig tudtam, hogy Ő Az, és tudtam, hogy működne, hogy működni fog, de nem tudtam, hogyan. Egy halvérű ember, meg én? De nem tudtam másra gondolni, csak Rá.
Tudtam, hogy soha, egyáltalán soha nem lépne közelebb hozzám, akkor se, ha a falat kaparja. Ő nem méltó hozzám, ezt akkor és most is így gondolja, tudom. Akkor is, ha többször éreztettem vele, milyen fontos nekem. Ja, hogy a falaitól nem minden jut el hozzá….
Muszáj volt gyakrabban látnom őt. Sok minden a kezemre játszott, hogy végülis sikerült. Amikor beléptem és meglátott, egy pillanatra átsuhant a döbbenet az arcán. Nem mutatkozott be, ahogy én sem. De tíz perc múlva úgy összevesztünk, mint akik évek óta ezt gyakorolják. Inspiráló volt, ahogy mindig ezek után. Erős egyéniség vagyok, az emberek többsége pedig a masszához tartozik, és konfliktuskerülő. Nagyon kevesen vállalják fel a vitát, főleg egy idegennel. Na ő aztán….
Az az ember, akit félve nézegettem, hogy mit kezdenék egy ilyen halvérű, semmilyen pasival, az az ember hosszú idő után az első volt, aki szembeszállt velem. A teljes személyisége gyökeres ellentéte volt annak, amilyennek láttam és amilyennek tartottam.
Az az ember, aki úgy nézett ki, mint aki észrevétlen maradna legszívesebben, vagy beleolvadna a tapétába, az az ember kritizált és vitázott és kötekedett és olyan elképesztően vonzó volt, hogy sokszor azt hittem, elsírom magam, annyira szeretem.
A gondolatai… az önálló véleménye, aminek hangot ad és ami mellett kiáll… A nyakatekert érvelése…
Minden lélegzet, minden szó közelebb vitt hozzá. Minden pillanattól egyre biztosabb lettem benne, hogy igen, jól éreztem aznap, mikor az ajtóból visszafordulva rám nézett. Őt vártam, neki születtem.
Minden napom, minden szívdobbanásom az Övé.
DE
Ő az az ember, aki a kezemet se fogta meg soha, és semmi közünk nem volt egymáshoz, bár sokan ezt másképp gondolják. A végtelen összhang, ami köztünk van, a hangos vitáink ellenére- vagy épp ezért- tapintható és nyilvánvaló. De ő egy szent. Egy szent, aki harminc-sok éve házasságban él. Nem az én dolgom, hogy minősítsek egy olyan kapcsolatot, ahol a férfi ránézésre egy agglegénynek, vagy még inkább kivert kutyának tűnik. Akinek az arcáról olyan mélységes magány sugárzik, hogy megsajnálja, aki ránéz.
,,Az a baj, hogy azt hiszed, van időd” (Buddha)
Az a baj, hogy azt hiszed, bármit tettél, majd lesz másnap, amikor jóvá teheted. És aztán újabb másnap. És újabb. És aztán ,,odafent” egyszer csak megunják, és nem kapsz több esélyt. Nincs több másnap.
Megérdemelné, hogy boldog legyen. Velem. Mert neki születtem és ő nekem született. Mióta még csak nem is láthatom, olyan, mintha a levegőt vették volna el tőlem.
Nincs vége, amíg nincs vége. De nincs már kapcsolat, nincs már napi találkozás különböző ürügyekkel, és nem tudom, mit tehetnék. Ismerem őt, jobban ,mint magamat és fáj amit érez.
Sokszor írnak ki a facebookra olyan ökörséget, hogy akinek hiányzol, az megkeres, stb…. a francokat… van olyan, akinek hiányzol és szeret, de ha beledöglik se keres meg. Mindenkinek megvannak az indokai, hogy miért. Én az övét megértem, ahogy a sajátomat is.
Csak ettől nem érzem jobban magam. Mert Ő az egyetlen, aki után nem jön más.
hármas szabály
2015 június 28. | Szerző: FBrigitta
Megfigyeltem pár évvel ezelőtt valamit, ami azóta nagyon sokszor beigazolódott, működik, sajnos, így működik az életem. Talán másé is, nem tudom.
Vannak peches napok, időszakok, történnek jó és rossz dolgok, nem mindennek tulajdonítunk jelentőséget, aminek mégis, annak oka van. Az valamiért fontosabb, mit a többi, vagy valamiért rosszabbul érintett.
Az elméletem- ami gyakorlat is tulajdonképpen- a következő:
történnek kisebb ,,katasztrófák” az életünkben, és még ha rosszul is érint minket, van, hogy ez a dolog egyedül marad, nincs folytatása. DE ha újabb, tehát második dobása is van az Univerzumnak velünk szemben, akkor TÖRVÉNY, hogy jön a harmadik is.
Ez valamiféle figyelmeztetés lehet, nem mindig tudom levonni a következtetést, hogy miért kaptam a sorozatot.
De a három, az kőbe van vésve.
4,5 évvel ezelőtt aznap találkoztunk először. Sok-sok órányi, napnyi csetelés, mail, és telefon volt már mögöttünk, mire eljött a Nagy Nap, amikor élőben is találkozhattunk, végre, végre, végre….
Amikor reggel nem indult az autóm, még nem gyanakodtam.
Délelőtt smst írtál, hogy megérkeztél a városba.
Dolgoztam aznap és emberfeletti erőfeszítés volt kivárni a délutánt. Készülődtem és alig vártam, hogy veled legyek. És elindultam hozzád.
Az évtizedek óta ismert városban úgy tévedtem el, mint annak a rendje. Nem találtam rád, csak keringtem körülötted, a környező utcákban, és csak nagy sokára sikerült megtalálnom az utcát, a helyet, ahol vártál rám.
Mikor először megláttalak élőben… azt a pillanatot soha nem felejtem el. Döbbenetet éreztem, mert még a képeknél is sokkal jobban nézel ki, pedig tudtam, mire számíthatok, mégis meglepett, hogy ilyen isteni pasit fogtam ki.
Ezután pedig olyan kínos este következett, amilyenben azóta sem volt részem.
Az isteni pasi, Te, drágám, úgy viselkedett, mint aki nem erre számított. Távolságtartó voltál és csendes, mint aki nem tud mit kezdeni velem. Tudom, azóta sem ismered el, nem érted, mire gondolok, de így volt. Én ezt éreztem. Próbáltam beszélgetni, oldani a feszültséget, de elképesztően rosszul éreztem magam és legszívesebben elrohantam volna. Végülis maradtam, reggelig, és ez is rossz döntés volt.
Megvolt a három ,,pofon” aznap? Igen.
Másnap és a következő napokon próbáltuk megbeszélni, mi történhetett, hogy egy olyan vonzódásból és folyamatos, szinte függőséget súroló állandó kapcsolattartásból hogy válhatott ez? Hova lett minden? Akkora csalódás és döbbenet volt bennem, -nem miattad, hanem a helyzet miatt- hogy szinte fizikaliag fájt. Képtelen voltam felfogni, mi történt.
Neked is fájt, tudom.
Aztán a te életed úgy összekuszálódott, hogy nem sok hasonlót láttam, mégis, mindig ott húzódott a háttérben a láthatatlan szál, ami összekötött minket. Hol erősebben, hol gyengébben. Nem tudtuk elengedni egymást, és ez volt, hogy elviselhetetlen fájdalmat okozott, addig, amíg egyszer csak képes lettem elengedni Téged. Nem, most nem térek ki arra, milyen volt a jellemed akkoriban, ez egy korábbi bejegyzésben már szétcincáltam. Nyilván van rá magyarázat. A változásra is, csak én vagyok képtelen felfogni.
Amiért írni kezdtem, az a másik három.
Az a nap, ami majdnem hasonlított arra a régire.
Hajnalban kellett kelnem, hogy induljak Hozzád, és a telefonomat jó előre beállítottam, hogy időben ébresszen. Az a fajta klasszikus típus vagyok, akinek az alvásigénye ,,csak még öt perc” ,ez bele volt kalkulálva. A telefon jelzésére azonnal ébredtem, és megszavaztam magamnak, hogy a következő jelzéskor, 10 perc múlva fogok kimászni az ágyból.
Nem volt következő jelzés, több, mint fél óra múlva magamtól ébredtem, újabb fél órám maradt elkészülni és elrohanni itthonról. Olyan lassan ébredőnek, mint én, ez valóságos katasztrófa. És azt kattogott bennem, mi lett volna, ha nem ébredek magamtól….
Már a vonaton ülve sorban kaptam az üzeneteket, mennyire vársz, és hogy sietsz hozzám. Tudtam, hogy még otthon vagy és készülődsz.
Aztán csend, és egy újabb üzenet, autó nem indul. Akkor még nem éreztem az áthallást arról a régi napról, csak azt éreztem, hetek óta várok rád, nem bírom ki, ha valami közbejön. Újabb üzenet, szinte tapintható volt a káosz körülötted. A vonat pedig haladt, közeledtem Hozzád.
Az üzenetek ritkultak, és bár tudtam, mindent megteszel, és még többet is, mint ami lehetséges, mégis elborult az agyam, mert áldozatot vállalok azzal, hogy alkalmazkodom, térben és időben, mégis azt éreztem, engem szivatsz. Tudtam azt is, hogy nem így van, de tehetetlen voltam és még mindig nem tudtam semmit rólad.
Megérkeztem, a ritkán érkező üzeneteidből erőltetett nyugalom, ugyanakkor reménytelen helyzet sugárzott. Azt tudtam csak, nem fordulok vissza, részemről minden a terv szerint, a többit majd meglátjuk.
Tudtam, esélytelen az őrjöngésem, mert olvasni nem tudod az üzeneteimet, de csak írtam, írtam, amíg már majdnem lemerült a telefonom, és még mindig nem voltál sehol. Vártam. Nem mentem fel a lakásba, csak álltam és vártam, és néha fél szemmel felnéztem az erkélyre, ami mögött a szoba van, a szobánk, erre a délelőttre, a hely, ahol lennünk kellene.
Aztán megtettem azt, amit nem szabad, ami csak legvégső vészhelyzet esetére engedélyezett- felhívtalak. Tudtam, hogy ezért haragszol, de már nem volt más út, hogy elérjelek. Egész napom a kukában, lelkem a padlón. Persze nem vetted fel.
Buszra szálltam, és elindultam visszafelé, hogy sétáljak egyet ebben az egyre ismerősebb városban, amit egyre jobban szeretek. A nap süt, a kedvesem sehol, más programom úgysincs. Majdnem félúton jártam, mikor hosszú idő után újra jelentkeztél, hogy a helyzetre való tekintettel megszántak minket és a bérelt időn túl pluszban kaptunk negyedórát a lakásban, és az autó is beindult végre.
Én pedig elmondtam, hogy eljöttem. Azt hiszem, nem sokszor érezted eddig, hogy ilyen necces a helyzet, hogy nem várok már rád, hogy nem vagyok hangember, aki csak mondja a magáét, hanem tényleg elegem van. Azt hitted a lakásban várlak, már egy órája. Hát nem.
Visszafordultam, minden mindegy alapon, és egyébként is rászántam már a napot, de már semmit nem akartam Tőled, már dühös sem voltam, csak csalódott. Nem szálltam buszra, Te még messze, visszasétálok, mi az nekem.
És ahogy sok éve a saját városomban, most ebben a cseppet sem idegen, mégis ismeretlen városban, eltévedtem.
Szemerkélt az eső, melegem volt és ott álltam egy olyan környéken, amit még sose láttam, már úton voltál hozzám, közben vezetés közben smseztél nekem, hogy merre menjek, de csak egyre rosszabb lett. Hajszál választott el attól, hogy leüljek bőgni az út szélén.
Lakott terület, de mozgás semmi, egy idősebb hölgyet néztem ki magamnak, hogy megkérdezem, hol vagyok és merre kellene mennem, de messze volt és mikor épp eldöntöttem, felült a biciklijére és elhajtott ellenkező irányba.
A lakás előtt való várakozástól addig, amíg végül értem jöttél és begyűjtöttél az út szélén, összesen fél óra telt el. Nekem egy fél életnek tűnt. Mégis, mikor beültem melléd, csak annyit tudtam mondani, éhes vagyok, szomjas vagyok, melegem van. És nekiestem a táskámban lévő pogácsának. Nevettél, és éreztem a csodálatot és a megkönnyebbülést, hogy nem őrjöngök, egyértelmű, hogy azt vártad. Én sem értettem magam, én nem vagyok haragtartó, de csak miután kiadtam a mérgemet. Most erre sem került sor. Még mindig nem akartam tőled semmit, zuhanyozni akartam csak, semmi mást.
Nem sok időnk maradt. Mégis, ez a délelőtt az egyik legszebb volt azok közül, amit valaha is átéltünk együtt.
És azt hiszem, ezzel a nappal megtört az átok. Megvolt a három pofon most is, szinte pontos másaként az évekkel ezelőttinek. De most megkaptuk a kárpótlást is érte, és olyan pluszt kaptam érzelmileg, olyan jelzéseket, hogy most már biztos vagyok benne, hogy szeretlek.
ott fenn
2015 április 6. | Szerző: FBrigitta
,,izgalmasabb az összesimulásnál egy arasznyi távolság üres terében hullámzó vonzás” (Szilvási Lajos- Ott fenn a hegyen)
Az egyik legszebb mondat, amit valaha olvastam. És nagyon igaz ránk. Nem, épp nem az utóbbi időben gyakran emlegetett, jövendőbeli exemről szól most, hanem a ,,hosszú távú kiválasztottról”….
Nem vagyok mai csirke, volt egy házasságom, vannak gyerekeim, és elfogyasztottam pár pasit ilyen-olyan jellegű és minőségű kapcsolatokban.
Mégis… Ő az, akihez tartozom, akiért, akinek születtem, bárhol is él, bármi is történik, még ha soha nem is lesz bátorságom ezt elmondani neki. Ő az, akitől remeg a hangom, remeg a lábam, idétlenségeket beszélek, elfelejtem, mit akartam mondani, és igazán nem sok kell, hogy a szó legszorosabb értelmében a nevemet is elfelejtsem, amikor megáll mellettem. Igyekszem, már ötödik éve igyekszem úrrá lenni a helyzeten, és nem megy.
Hosszú hónapok óta nem beszéltünk, de még csak messziről se láttam. A szokásaimat se követem már, amik legalább az esélyt megadták arra, hogy néha összefussunk. Volt az a pont, amikor már ennek se volt értelme.
Pár napja arra jártam, ahol Ő előfordul, de az időpont miatt eszembe se jutott, hogy láthatnám. Ebben az esetben valóban véletlenről volt szó.
Véletlenül még jól is néztem ki, olyan jól, hogy nagylánynak éreztem magam a bőrömben, határozott, valódi nőnek. Kerestem valakit, de nem találtam és épp telefonon egyeztettem, hogy akkor hol és merre… és Ő jött szembe. Nyilvánvaló volt, hogy nincs egyedül, de részben sokkot kaptam a látványától, másrészt úgy éreztem, nem vett észre, és így idétlennek éreztem volna, ha tovább bámulom. Még mindig a telefonnal a kezemben elindultam a kijárat felé.
Pár lépés után éreztem, hogy mögöttem jön. Akkor már nyilvánvalóan játszottam az eszemet a telefonálással, mert tudtam, hogy figyel. Néha halkan hallottam a hangját, ahogy a mellette jövőhöz beszélt, de éreztem benne a feszült figyelmet, ahogy igazából az én hangomat hallgatta. A kijárat pár lépés, aztán -talán három- lépcső, ami után ő jobbra, én balra. Tudtam. Ezredmásodpercekről volt csak szó.
Éreztem a hátam mögött a jelenlétét, éreztem benne is a feszültséget, mert a kolléganővel az oldalán nem szólhat utánam (aki nyilvánvalóan épp elfoglaltan telefonálok) én pedig talán észre se vettem, de hónapok óta nem beszéltünk, nem mehet el köszönés nélkül.
Csak utólag vagyok ilyen ,,okos”… ott helyben tehetetlen dühöt éreztem, és idétlennek a helyzetet… mert miért nem szól utánam, miért nem szól hozzám, most mi a fenét csináljak, itt vagyok fél lépéssel előtte, ha megfordulok, hogy köszönjek, az olyan, mintha a hátamon is lenne szemem, hogy tudom ki van mögöttem….
Képtelen vagyok érzékeltetni a köztünk lévő vonzást. Érzem Őt. Úgy jött mögöttem, hogy nem lehetett köztünk egy egész lépésnyi távolság sem, mert amikor a kolléganőnek válaszolt, halk volt a hangja, én mégis hallottam. Ha nem pofázok épp a telefonba, értettem is volna, amit mond. Nem volt egy lépés a távolság.
Csak azt tudtam, azokban a pillanatokban, ahogy haladtunk előre, időben és térben, hogy belehalok, ha úgy megy el, hogy nem szól hozzám.
Figyelt. Ösztönös volt a mozdulatom, talán egy fél fordulat, mielőtt a lépcső alján balra indultam volna el. Mondhatni, körülnéztem, látok-e ismerőst, vagy fogalmam sincs, minek látszott a mozdulat. Figyelt, mert azonnal reagált. Nem csak a szívemben, komolyan, ez elmondhatatlan, az egész testemben, az ereimben és a hajszálaim végéig érzem a hangját, ahogy köszön, és ahogy kimondja a nevemet. Nem is tudom, előfordult-e hogy a nevem nélkül köszönt nekem. Tudom, hogy tudta, hogy nem véletlen, hogy azonnal válaszoltam, ahogy max 10cm-re tőlem elhangzott a köszönése.
Tudta, mert érezzük egymást, hogy tudom, Ő van mögöttem, hogy nem reflexből köszöntem vissza, hogy egy kicsit se voltam meglepve és minden időtlen és végtelen szerelmem ott volt a szememben, ahogy visszanéztem Rá.
polc
2015 április 5. | Szerző: FBrigitta
Évek óta azt gyakorlod, hogyan kell azokat a dolgokat, amik kellemetlenek, felrakni egy olyan polcra, ahol már nem éred el, és lehetőleg el se jut hozzád többet.
Megtaláltad, vagy megtanultad a módszert, ahogyan tovább tudsz élni nyűglődés és fájdalom nélkül olyan csalódások és történések után is, amik engem padlóra küldenek. Te felteszed egy polcra és mész tovább. A módszer működik. Működött.
Nekem ez nem megy.
Te is érzed a súlyát, de amíg én egészségtelen mértékben és ideig rágom magam rajta, addig te egészségtelenül gyorsan söpröd a szőnyeg alá. Megoldás és feldolgozás nélkül. Talán könnyebb neked, de csak pillanatnyilag. A lelkünkben -és a testünkben is- a feldolgozatlan, szőnyeg alá söpört sérelmek okozzák a legnagyobb károkat. Tudnod kellene, mert sok mindenen mentél keresztül.
Érezned kellene, hogy a jelen életedbe berobbanó események a korábbiak egyenes következményei. Ha a szőnyeg-hasonlattal élek továbbra is, akkor azt kell mondanom, már annyi minden halmozódott ott fel, hogy eljött az idő, amikor hasra esel benne. Mikor már nem tudod megkerülni, odébb tolni, tudomást sem venni róla…. amikkel nem voltál hajlandó szembesülni, azok a dolgok most hegyekké nőttek és kényszerítenek, hogy vedd észre…. őket, vagy a következményüket.
Nem hiszel benne tudom. De a törvény az, hogy az életben mindenki kap jeleket… útmutatásokat, hogy hogyan lenne jó… mert minden a te érdekedben történik. Persze semmi sem kötelező, élhetsz úgy, hogy ezeket nem veszed észre. Megteheted, mert a szabad akarat mindent felülír. És az is lehet, hogy így is rátalálsz az utadra. Ha pedig nem, kapod az újabb jeleket… ha még mindig nem érted, terelgetnek… picit bökdösnek, lökdösnek ,,odafentről”, vedd már észre, hogy hülyeséget csinálsz… még mindig nem érted, mert te jobban tudod… akkor jönnek az erősebb pofonok, és még mindig talpra állsz, és még mindig azt hiszed, csak véletlen, amit kaptál, és te tévedhetetlen vagy, összeszeded magad és tovább rohansz a vesztedbe. Ilyenkor azt hiszed, ez valami elképesztő pechsorozat, pedig nem. Nézz vissza, lapozz vissza hónapokat, éveket, elemezz, meditálj, és rájössz, mi miért volt. Ja, te mindezt nem teszed, mert hülyeség, mert minden csak véletlen. És jönnek az újabb ,,véletlenek”, amik már megrázóak. Azok a bizonyos púpok a szőnyeg alatt, amiben már hasra esel.
És persze a szőnyeg a hülye. Megoldásokat keresel, pedig a probléma te magad vagy, a szemellenzős gondolkodásod, a konfliktus kerülésed, a megfelelési kényszered.
ÉN félek helyetted, féltelek, mert ismerem a törvényt. És tudom, hogy még nincs vége.
Félek, hogy csak egy nagy tragédia fog rádöbbenteni arra, hogy a vesztedbe rohansz. Vagy még az sem.
egy hét
2015 március 26. | Szerző: FBrigitta
Egy hete nem vagyok képes sminket tenni az arcomra, pedig korábban a lakásból se léptem ki némi light kiigazítás nélkül.
Egy hete görcsben van a gyomrom, mert nem tudom, mi miért történt.
Egy hete nem tudom, elvesztettem-e őt, vagy még talpra áll, legalább lelkileg abból, ami vele, velünk történt, és ami megsemmisítette azt a szépen eltervezett, jól megszervezett és nagyon várt két napot.
Olyan meghatóan készült, olyan apróságokra is odafigyelve, olyan gyerekesen várta, úgy szerette volna jól érezni magát… velem…. És olyan nagyon zavarosan és fájdalmasan végződött, olyan eget-földet rengetően borult össze minden… Azt mondtam neki, könnyebb lenne, ha hibáztathatnám… de nincs az a rosszindulat, amivel ő lehetne a bűnbak.
Nem kérdezhetek, mert még kapaszkodik a problémáiba, amiket egyedül kell megoldania, ettől érzi magát férfinak. Hogy is segíthetnék… szüksége lenne rá, de többet nem lennék nő a szemében, magát pedig nem érezné férfinak. Beszélni alig lehet vele, befelé fordul és sajnálja magát. És eltávolodik. Én pedig tehetetlen vagyok, pedig mindketten sokat tettünk ezért a kapcsolatért… és azért a két napért is, ami valami végzetes átok miatt semmisült meg múlt hét kedd este.
Az okosok azt kérdeznék, mit tanít nekem ez a helyzet. Ez egy nagyon jó, és nagyon nehezen megválaszolható kérdés. Azt hiszem, türelmet. De soha nem tudom, mivel teszek jót, ha eltűnök (és esetleg ezzel teret engedek más érdeklődőknek) vagy ha törődöm vele. Ha most tűnök el, az értelmezhető úgy is, hogy én is őt hibáztatom (ahogy ő saját magát)…. ha maradok és érdeklődöm, az lehet h sok és nyomulás….
Tudom, hogy azt hiszi, csalódtam benne, pedig semmiről nem tehet… de belül hibásnak érzi magát. Pedig nem volt az…. most sem…
Én pedig egy hete nem tudom visszakapni, visszaszerezni önmagam, és a hozzám tartozó smink helyett napszemüveggel takarom el elgyötört arcomat…. csak ne látsszon a lelkem.
hibáink…
2015 október 22. | Szerző: FBrigitta
Emberek vagyunk, követünk el hibákat, nem keveset.
Tévedünk, rossz döntéseket hozunk, elfelejtünk dolgokat és van, hogy akaratlanul is megbántunk másokat. Belefér. Senki sem szent, vagy különb a másiknál, csak mindenkinek másfajta sara van.
A lényeg az, hogy hogyan kezeljük ezeket… Megrántjuk a vállunkat és azt mondjuk, de hát minek kérjek bocsánatot, ha nem volt szándékos… Vagy a szemébe nézünk és azt mondjuk, ne haragudj….
Oldal ajánlása emailben
X