az az egyetlen
2015 július 7. | Szerző: FBrigitta |
Mert csak a lényeg maradt ki….
Mikor a barátnőmmel beszélgetve egyszer -egyetlenegyszer- arról beszéltünk, milyen pasira vágyunk, szinte pontosan megfogalmaztam a későbbi férjemet. Gimis voltam ekkor, sok-sok kilométerre attól a csodálatos embertől, aki később sorsszerűen az életemhez kapcsolódott. Bár egyes jósnők szerint a kettőnk közös életének célja a két tökéletes gyerekünk megalkotása volt, én azért ezt nem hiszem. Igazán szép éveket húztunk le együtt, nem keveset.
Ő jó pasi volt, jó Ember, intelligens és nagyon okos. Emellett szórakoztató és nagyon jó humorú, józan életű és elnéző a hibáim és a baromságaim iránt. És nagyon jó apa. Érzés, romantika és szentimentalitás nem sok szorult bele, és így utólag azt gondolom, pár jó tulajdonságát elcseréltem volna az utóbbiakért.
Kifejezetten nagyon jó volt vele élni, erre vágytam. Cseppet sem hagyományos családra, olyan életre, ami laza, könnyed és igazán kellemes.
A gondok akkor kezdődtek, amikor a gondok kezdődtek. Amikor ki kellett volna állnia mellettem, amikor összedőlt az életem, és ő mellettem volt és számíthattam rá, bármit megtett, ahogy máskor is…. de érzelmileg fényévekre volt tőlem. Egyedül voltam a fájdalmammal, nem értett, bár tudom, valamiféle önvédelem volt ez részéről… de én egyedül voltam, pedig nem kellett volna, nem lett volna szabad magamra hagynia.
Azt hiszem, akkoriban vettem észre azt, amit korábban kellett volna. A hiányt. Amikor feltűnt, szinte rögtön azt is felfedeztem, hogy már évek óta jelen van. Nem nagy és nem túl erős. De épp elég ahhoz, hogy beszippantsa az életemet. Képtelen lettem volna megmagyarázni, mi hiányzik az életemből. Csodás család, gyerekek, mit akarok még? De belül csak az dübörgött bennem, hogy van még valami, lennie kell, nem lehet, hogy ez minden… De nem tudtam, mit keressek. Többször felvillant a kérdés: most már mindig így lesz? És jött utána a törvényszerű kétségbeesés. Fogalmam sem volt, mitől, mi hiányzik, mit akarok és mi ez az egész. Nem tudom ennyi év után sem, mi lett volna a megoldás, vagy jó döntés lett volna-e együtt maradni.
Csak remélni tudom, hogy boldog, mert hogy jobbat talált nálam, az egészen biztos, és hálás vagyok érte az Univerzumnak, Sorsnak, akárkinek, aki így rendezte.
Én pedig a válás után megkezdtem ámokfutásomat pasizásilag, mert azt szoktam mondani, én voltam az a balek, aki 15 évig nem csalta meg a férjét. Volt mit pótolnom.
Sok csodálatos embert ismertem meg. Jobbnál jobb pasikat- az én mércém szerint. És mégis, folyamatosan, mindegyiknél ott volt az a megmagyarázhatatlan hiányérzet. Akkor már kezdtem azt hinni, ezzel az érzéssel együtt kell élnem, senki nem tökéletes. A baj csak az, hogy én soha nem vágytam tökéletesre. Nekem az kell, akinek a hibáit is látom és szeretem. Nem elfogadom, hanem szeretem.
Sokszor megfogalmazódott bennem az, hogy milyen érzés lehet találni valakit, aki után nem jön más. Amikor azt érzem valakitől, valaki mellett, hogy igen, az a másik, meg a harmadik valóban isteni jó pasi és nagyon érdekes, de engem nem érdekel, mert nekem csak ez az egy kell. Nem azért, mert hűséges vagyok, vagy így döntök, hanem mert egyszerűen nem kell más. Mert hozzá tartozom. Nem kerestem ezt az érzést, csak elgondolkoztam azon, létezik-e ilyen. Mert nagyon aktív vadászatot folytattam, és a kérdés csak elméleti lehetett, el se tudtam képzelni, hogy olyan szerelmes legyek, hogy senki más nem kell.
Épp két pasi futott párhuzamosan, a harmadikkal pedig smseztem, azon a bizonyos rendezvényen, a tömeg közepén. Az a bizonyos harmadik lett a mostani kedvesem… ős egy külön sztori.
Szóval, meleg, nyár végi nap volt és hatalmas tömeg. Én pedig kiszúrtam egy szürke öltönyös, -úgy tűnt- nem túl magas férfit, akinek ekkora távolságból az arcát se láttam jól. Nem nézett rám, de ezt nem róhatom fel neki, olyan nagy volt a távolság, hogy ha felém nézett volna, akkor se láthatta volna az arcom, ahogy én se az övét. Mégis, valami vonzotta a tekintetemet, a hatalmas tömegből egyedül felé.
És nem nézett rám. Megállapítottam újra, hogy nem túl magas, én pedig a kifejezetten nagyon magas pasikat kedvelem. A szürke öltönye pedig messziről is unalmasnak tűnt. Persze, a tömegtől azt sem láttam egészben. Még azt se mondhatom, hogy éreztem valamit, valami sorsszerűt. Nézegettem az arctalan idegent. A rendezvénynek vége lett, a tömeg oszlani kezdett, én meg addig toporogtam hogy jobban megnézhessem, és újra megállapítottam, hogy az én ízlésemhez képest nem elég magas. Még mindig nem nézett rám.
Emberek jöttek-mentek, beszélgettek, velem is, mikor ő is elindult. Reméltem, hogy felém jön, de persze ellenkező irányba. Felment a pár lépcsőfokon és mielőtt belépett az ajtón, hátranézett. Egyenesen a szemembe. Ott és akkor, azonnal tudtam. Hogy ő az, akire vártam, neki, érte születtem, hogy Ő Az. Akinél nincs kétség, nincs hiányérzet, megtaláltam.
Semmit nem tudtam róla. Nem tudtam, mit keres ott, nem tudtam a nevét, sőt még az arcát se láttam rendesen. Abban se voltam biztos, hogy megismerném, ha szembejön az utcán. De abban biztos voltam, hogy Ő AZ. Attól az egyetlen szempillantástól, ahogy az ajtóból visszanézett.
Véletlenül futottunk össze újra, amiből kiderült, hogy valójában ott dolgozik, ahol először láttam. Azt hiszem, megismert, de ebben nem lehetek biztos, mert erősen provokáltam, hogy rám nézzen. Figyelni kezdtem. Egyre többször fordultam elő a munkahelyén és persze mindig jó okom volt rá.
Ő egy nagyon csúnya ember. Olyan csúnya, akibe bele kell szeretni. Na igen, nekem már akkor sikerült, amikor még nem is láttam rendesen.
Kerülgettük egymást. Ha megjelentem, nem látott mást. Ha épp beszélt hozzá valaki, akkor sem. Ha meglátott, megszűnt a világ. Csak nézett, nézett rám, amíg el nem tűntem a szeme elől.
És még mindig nem tudtam a nevét, nem hallottam a hangját, nem tudtam, hogyan és kivel él.
Bár erősen gyanítottam, hogy egyedül. Még elváltnak se néztem, egyszerűen olyan elhagyatott és magányos volt, mint aki az egész életét egyedül élte le. Teljesen egyedül. Csendesnek, végtelenül visszahúzódónak és magának valónak látszott. A szigorú és mogorva természete az arcára volt írva.
Utóbbi tulajdonságai egyáltalán nem zavartak volna. A többi annál inkább. Skorpió vagyok, a legrosszabb, szélsőséges, nagy pofájú, hangos fajtából, aki ugyanakkor végtelenül visszahúzódó is. Kezelhetetlen, igen.
Nem értettem, hogy itt van ez a csúnya nagy ember – mert a magasságát igencsak elnéztem akkora távolságból- aki a lúzer, magányos külsejével, a visszahúzódó természetével egyszerűen birtokba vette az érzéseimet, és elképzelésem sincs, mit kezdenék vele. Még mindig tudtam, hogy Ő Az, és tudtam, hogy működne, hogy működni fog, de nem tudtam, hogyan. Egy halvérű ember, meg én? De nem tudtam másra gondolni, csak Rá.
Tudtam, hogy soha, egyáltalán soha nem lépne közelebb hozzám, akkor se, ha a falat kaparja. Ő nem méltó hozzám, ezt akkor és most is így gondolja, tudom. Akkor is, ha többször éreztettem vele, milyen fontos nekem. Ja, hogy a falaitól nem minden jut el hozzá….
Muszáj volt gyakrabban látnom őt. Sok minden a kezemre játszott, hogy végülis sikerült. Amikor beléptem és meglátott, egy pillanatra átsuhant a döbbenet az arcán. Nem mutatkozott be, ahogy én sem. De tíz perc múlva úgy összevesztünk, mint akik évek óta ezt gyakorolják. Inspiráló volt, ahogy mindig ezek után. Erős egyéniség vagyok, az emberek többsége pedig a masszához tartozik, és konfliktuskerülő. Nagyon kevesen vállalják fel a vitát, főleg egy idegennel. Na ő aztán….
Az az ember, akit félve nézegettem, hogy mit kezdenék egy ilyen halvérű, semmilyen pasival, az az ember hosszú idő után az első volt, aki szembeszállt velem. A teljes személyisége gyökeres ellentéte volt annak, amilyennek láttam és amilyennek tartottam.
Az az ember, aki úgy nézett ki, mint aki észrevétlen maradna legszívesebben, vagy beleolvadna a tapétába, az az ember kritizált és vitázott és kötekedett és olyan elképesztően vonzó volt, hogy sokszor azt hittem, elsírom magam, annyira szeretem.
A gondolatai… az önálló véleménye, aminek hangot ad és ami mellett kiáll… A nyakatekert érvelése…
Minden lélegzet, minden szó közelebb vitt hozzá. Minden pillanattól egyre biztosabb lettem benne, hogy igen, jól éreztem aznap, mikor az ajtóból visszafordulva rám nézett. Őt vártam, neki születtem.
Minden napom, minden szívdobbanásom az Övé.
DE
Ő az az ember, aki a kezemet se fogta meg soha, és semmi közünk nem volt egymáshoz, bár sokan ezt másképp gondolják. A végtelen összhang, ami köztünk van, a hangos vitáink ellenére- vagy épp ezért- tapintható és nyilvánvaló. De ő egy szent. Egy szent, aki harminc-sok éve házasságban él. Nem az én dolgom, hogy minősítsek egy olyan kapcsolatot, ahol a férfi ránézésre egy agglegénynek, vagy még inkább kivert kutyának tűnik. Akinek az arcáról olyan mélységes magány sugárzik, hogy megsajnálja, aki ránéz.
,,Az a baj, hogy azt hiszed, van időd” (Buddha)
Az a baj, hogy azt hiszed, bármit tettél, majd lesz másnap, amikor jóvá teheted. És aztán újabb másnap. És újabb. És aztán ,,odafent” egyszer csak megunják, és nem kapsz több esélyt. Nincs több másnap.
Megérdemelné, hogy boldog legyen. Velem. Mert neki születtem és ő nekem született. Mióta még csak nem is láthatom, olyan, mintha a levegőt vették volna el tőlem.
Nincs vége, amíg nincs vége. De nincs már kapcsolat, nincs már napi találkozás különböző ürügyekkel, és nem tudom, mit tehetnék. Ismerem őt, jobban ,mint magamat és fáj amit érez.
Sokszor írnak ki a facebookra olyan ökörséget, hogy akinek hiányzol, az megkeres, stb…. a francokat… van olyan, akinek hiányzol és szeret, de ha beledöglik se keres meg. Mindenkinek megvannak az indokai, hogy miért. Én az övét megértem, ahogy a sajátomat is.
Csak ettől nem érzem jobban magam. Mert Ő az egyetlen, aki után nem jön más.

Kommentek