ahogy lesz
2016 augusztus 6. | Szerző: FBrigitta
A kisváros pici bankfiókja a főutcán van. Két-három alkalmazott éli itt unalmas hétköz- és munkanapjait. Összeszokottak már, a szakmai témákat már rég megtárgyalták, a város élete pedig eseménytelen.
Valamilyen pletyka persze mindig akad, és vannak érdekes, nagyon érdekes ügyfelek is.
A nőt, aki belép az ajtón, még sosem látták, a környéken sem. Láthatóan idegen, de határozott. Magas, telt és feltűnő. A magasságát még jobban kihangsúlyozza a cipő magas sarka, ami hangosan kopog, ahogy közeledik. A tartása kissé merev és felsőbbrendű, a sminkje kihívó, még épphogy innen a közönségesség határán. Nem szabályos arca akár szép is lehetne, de a leereszkedő arckifejezése ellenszenvessé teszi annak ellenére, hogy folyamatosan mosolyog. A rövid szoknyája és túl sokat mutató dekoltázsa figyelemfelkeltő és errefelé inkább botrányosnak tekinthető.
A nő nem fiatal, de nem lehet nem észrevenni, nem lehet a szemet levenni róla, és nem lehet megfeledkezni róla.
A pulzusa duplán ver, de a kolléganők egyike sem olyan jó emberismerő, hogy ezt észrevenné az apró jelekből. Ahogy köszön, a hangja határozott, és nem remeg. Ezért máris hálás magának.
Tudja, hogy természete ellenére kimértnek és rövidnek kell lennie, nem szabad haverkodni, beszélgetni, időt hagyni…. Két vagy három perc, mégis emlékezetesnek kell lennie ahhoz, hogy később téma legyen. Az lesz, ebben egészen biztos.
Szerencséje van, ő az egyetlen ügyfél. Fontos, nagyon fontos, hogy ne jöjjön más, aki idő előtt hírét vihetné, hogy ő itt van.
Kedvesen megköszöni az eligazítást, és beáll a pulthoz az aktuálisan aktív ügyintéző elé.
A táskájából pénzt vesz elő és egy darab papírt.
A papíron olvasható, nyomtatott betűkkel név, számlaszám, és egy kód a közlemény rovat számára.
A mozdulatai is kimértek, muszáj, nagyon muszáj, hogy ne remegjen a keze, ahogy átadja a papírt. A pulzusa már nem duplát, hanem triplát ver.
Az ügyintéző azonban ezt már nem látja. A név a papíron sokkolja. Csak a nő veszi észre a plusz másodpercet és a zavart. Most már az ügyintéző pulzusa is dupla.
A név a papíron… fontos név. Szokatlan név. De ismerős mindenkinek, aki ebben a kisvárosban és a tágabb környéken él. Olyan név, akire mindenki kíváncsi.
Fogy az idő és a nő tudja, mi következik.
Iratok. Basszus, még egy plusz mozdulat, jobban szeretne már kint lenni.
Az ügyintéző kérdően és egyértelműen a szomszéd fakkban ülő kolléganője számára is jól érthetően kimondja a papírról leolvasott nevet. A nő bólint és jóváhagy.
A szomszéd asztalnál ülő kolléganő döbbenete tapintható. A levegő megfagy. Ha a nő nem azzal lenne elfoglalva, hogy fenntartsa az önbizalom látszatát, most nevetni lenne kedve azon, ahogy a kolléganő ,,feltűnés nélkül” megfigyeli. Valamint szinte hallja a kattogást, ahogy a két ügyintézőnek forog az agya.
Reméli, hogy a kolléganő nem rohan a vécére, hogy a mobilján értesítse valamelyik érintettet a szokatlan eseményről. Fogy az idő.
Pénzt befizet, papírt aláír, iratokat visszakap. Kicsit lassabban megy a tranzakció, mint bárhol máshol, mert az ügyintéző extra figyelmet szentel az adatoknak. Hát hiába, a gondos munkavégzés, a profizmus.
Nő mosolyog, köszön, megköszön, cipősarkok kopogásával ajtón ki.
A sarkon csatlakozik hozzá valaki, aki eddig azt figyelte, nem közeledik-e valamelyik érintett. Az esély nem sok volt, de mindenre fel kell készülni. Annyit mond: húzzunk el. Már nem mosolyog, halálsápadt, a lába remeg, beszélni nem tud, bár a kísérő kíváncsi. Szabályosan vezet, nehogy pont itt kapcsolják le, durva lenne még egy igazoltatás vagy gyorshajtás is. Dadogva, kapkodva elmeséli a bent töltött pár percet és egészen biztos benne, hogy egy órán belül sokan fogják tudni, hogy a városban járt.
Közben a bankfiókban még mindig tapintható a döbbenet.
A név a papíron…
Pár hete az adott ügyféllel akadt némi kínos bonyodalom. Erre itt ez a nő. AZ a nő, akinek a neve gyakran szerepel az illető számlájával kapcsolatban. Hús-vér valójában. Akkor ő az. Hogy mi köze lehet a papíron szereplő névnek és az ellenszenves, bár kedves messziről jött nőnek egymáshoz, azt egy pillanatig sem vitatják. De hogy ő itt…. Mit akarhat? Miért jött? Mi lesz még ebből?
A francba, az a kötelező banki titoktartás. De hát ez olyasmi, amit nem lehet magukban tartani. Végülis elhangzott a név, más is hallhatta -volna- ha épp ott van.
Az ügyintézők remegnek az izgalomtól, de persze nem beszélhetnek erről senkinek. Csak egy picit. Egész picit, konkrétumok említése nélkül.
És hát a számla érintettjei. Azzal persze nem lehet gond, ha felhívják és értesítik, hogy befizetés történt. Ráadásul helyben.
És móka indul.
3..2..1..hétfő
2016 július 28. | Szerző: FBrigitta
Lehetnék dühös magamra azért, mert belementem egy kapcsolatba egy olyan emberrel, aki már első körben is mérhetetlen fájdalmat okozott. Most sem tudom, miért tettem. Lehet, hogy már immunisnak és sebezhetetlennek éreztem magam, azok után, hogy kigyógyultam a szemétségeiből. Azt hittem, vagyok már annyira tudatos, hogy én irányítok és egyébként is csak szórakozom egy kicsit.
Nem tudom elképzelni, mi vonz téged pont hozzám, mi az, amiért a rengeteg nő közül mellettem akartál kikötni. Már az első alkalom után (mármint második körös első alkalom után) azt kérdezgetted, mit gondolok kettőnkről, hosszú távra tervezek-e.
Nem bánok semmit. Mindketten sokat tettünk bele ebbe a kapcsolatba és azt hiszem, sokat is kaptunk tőle.
Valóban nagyon megváltoztál és őszintén szeretlek. Tudom, hogy te is szeretsz. De ez már kevés.
Nyilván alakulhatott volna másképp, ha nem vagy ilyen végtelenül önző. Ha nem hiszed azt, hogy én mindig leszek neked, bármit is teszel, vagy épp nem teszel. Richard Bach azt mondta: ha valakit szeretsz, soha ne tartsd magától értetődőnek, hogy melletted van. Kár, hogy nem ismerted ezt a mondatát.
Elvesztettél, most már végérvényesen.
Az nem kapcsolat, ahol nem lehet kommunikálni, nem lehet megbeszélni semmit.
Az nem kapcsolat, ahol csak két hétig tart, hogy figyelsz arra, amit kértem.
Az nem kapcsolat, ahol minden fontosabb nálam.
Az nem kapcsolat, ahol csak akkor kommunikálsz, amikor már őrjöngök és be vagy szarva, hogy tényleg elveszítesz.
Elvesztettél.
Nem, nem fogok szakítani. Összességében az első körrel együtt okoztál annyi fájdalmat, hogy ezt nem érdemled meg. Mocsok, aljas szemét bosszúálló vagyok, ez van. Én nem az vagyok, aki emelt fővel elsétál, és várja az isteni igazságszolgáltatást. Kaptam már tőled annyi fájdalmat, hogy én ezt nem bízom másra.
Tudom, milyen úton indulok el, tudom, hogyan tudok a legnagyobbat ütni. De azt még nem tudom, meddig megyek el.
Nem vagyok igazságtalan, nem vaktában szemétkedek. Mondtam, írtam, sokszor… tökéletesen tudtad, mik a játékszabályok és azt is, mivel bántasz meg.
Próbáltam kiszállni, nem akartad. Kértelek, fejezzük be, nem akartad.
Persze léphettem volna magamtól is. De ez nem olyan egyszerű. Valami hozzád köt, aminek már sokféleképpen próbáltam véget vetni korábban is. Rontás? Vudu?
A gyűlölve szeretni tipikus esete.
És még mindig nem akarlak bántani, még mindig szinte inkább könyörgöm, hogy ne kelljen bántanom téged. Úgy sajnálom, de magadnak köszönheted, hogy nem ismersz és nem tudod, milyen az, ha a bosszúmat magadra húzod. Annyira sajnálom, mert ezt elkerülhettük volna. De a fájdalom, amit érzek, a csalódás és a düh olyan erős, hogy ha nem adom ki magamból, akkor ellenem fordul. És én mindennél fontosabb vagyok magamnak.
Fontos voltál és szerettelek. Nem hoztam volna ennyi áldozatot érted, kettőnkért, ha nem vagy az. Mindketten tudtuk, mit vállalunk, de van az a pont, ahol elég.
És megesküdtem, hogy nem viszed el szárazon, ha még egyszer fájdalmat okozol.
Ha azt hitted, újra megúszod, tévedtél.
3….2…..1…. és hétfő
07 26
2016 július 26. | Szerző: FBrigitta
Elmondtad, de ha nem mondtad volna, akkor is tudnám.
Hogy eszedbe jutok, amikor ott jársz, ahol születtem és felnőttem.
Tudod, milyen sokat jelent nekem. És te is.
polc3
2016 július 26. | Szerző: FBrigitta
Ha már így neveztem el ezt a témakört, akkor legyen.
A problémafüggő kedvesem és pokoli családja, avagy hogyan rohanjunk a vesztünkbe totális biztonsággal.
Ő az, akivel ez már második körös kapcsolat, ő keresett első körben is, pár év múlva viszont szabályosan könyörgött, hogy kezdjük újra. Örök Plátói Szerelmem már akkor is megvolt -az agyamban és nem az ágyamban-, viszont mivel épp nem volt más, belementem. Elmondtam a feltételeket, elfogadta, ennek több, mint három éve.
Még mindig nem hiszek neki, pedig ezerszer bizonyította, hogy kellene. Ő nem az, akivel bármit tisztázni lehetne, ezért trükkösen vezetem rá mindig, hogy apró jelekkel árulja el magát, vagy épp bukjon le… Nem azért nem derül ki a hazugsága, mert ügyes. Az én eszemen nem egyszerű túljárni. Hanem mert akármilyen nyakatekert módon, hónapok múlva kerül elő egy célzás, sokszor magától hoz szóba olyasmit, ami önmagában is eloszlatja a kétségeimet. Amiket ki se mondtam.
Féltékeny vagyok, persze. Egyszerűen azért, mert ismerem.
Ezt is írtam valahol korábban, hogy nem azért vergődöm, hogy lebuktassam. Hanem hogy kirúghassam még azelőtt, hogy fájdalmat okozna. Még több fájdalmat, mint akkor, évekkel ezelőtt, aki szinte nem is ő volt. Csak sajnos mégis.
Vele kapcsolatban van valami furcsa. Valami vudu. Szeretem, de nem vagyok szerelmes. Mégis, úgy kötődöm hozzá, mintha valami mágia kötne össze minket. Kétszer ejtett ki olyat a száján, hogy azt akarja megtanulni, hogyan kell befolyásolni másokat. És egyre inkább az a véleményem, hogy rajtam gyakorolt, még akkor régen. És úgymaradtunk.
Jah, ami még fontos. Ha az ő szavának nem is hiszek, sokszor mások bizonyítják azt. Telefonhívások, amiket mellettem bonyolít, akár a nejével épp. Nem hazudik, bár tény, hogy újabban elhallgat dolgokat. Mert két dologgal nem szívesen dicsekszik: az anyagi és az egészségi problémáival. Ezek elhallgatása érdekében szinte bármire képes.
Most, hogy már kiveséztem egy részét a dolgainknak, jöhet az eredeti téma folytatása.
Én még nem láttam olyan zuhanórepülést, amit ez a család művel.
A Kedves picikét spirituális, de csak egész kicsit, ezért próbáltam hatni rá. Elmondtam, már többször is, hogy ami velük történik, az az én nézőpontom szerint mit akar jelenteni.
Már itt is írtam, hiszek abban, hogy ha valaki nem az útján jár, vagy épp fejjel megy a falnak, akkor jeleket kap. Ha ezekre nem hallgat, akkor terelgetik… aztán picit toszogatják… aztán nagyon toszogatják, végül, de még mindig nem utolsósorban jönnek a pofonok… aztán egyre nagyobb pofonok. A ,,miért ver engem az Isten” az egy olyan kérdés, amit csak az alany képes megválaszolni, és igazán jót tesz magának azzal, ha minél hamarabb meg is találja a megfelelő választ.
A Kedves csak a kérdésig jutott. Én megtaláltam a választ is, amit el is mondtam neki. Esélyem sincs, hogy hallgasson rám, a sok diplomájával ő olyan okos, hogy nyilván jobban tudja.
A helyzet ismertetése nélkül is értelmezhető: ő azt az elvet képviseli, hogy a gyereknek és a családnak mindent meg kell adni. A szélsőségekig és a végtelenségig. Erőn felül is. Ő a Superman, aki ott terem, és megold mindent. Az eredmény egy hisztériás, sárkány feleség és egy rakás neveletlen gyerek. Mert mindenki azt csinál, amit akar, ő meg belegebed. Ráadásul a díszes társaság ezáltal két dolgot nem tanul meg: 1. fejlődni, 2. megtanulni, hogy a tetteiknek következménye van. Mert jön Superman és elsimít, elintéz mindent.
Na most, ami biztos, mindenki fejlődni születik le a Földre. És ez nekik ebben a formában nem sikerül, mert a Kedves mindig beavatkozik. Korábbiakban már előre vetítettem, hogy a következő lépés az ő kiiktatása lesz. És lőn.
A Kedves korábbi betegségekből adódó, mégis rejtélyes kórokkal küzd, ami már fekvésre kényszeríti. Rejtélyes, mert nem találják az okát. Gyakorlatilag állandóan beteg, mindig meggyógyul, egyet lép előre, aztán kettőt zuhan vissza. És egyre mélyebbre. Kértem, könyörögtem, hogy változtasson. Amíg nem késő. Még az utóbbi időszakban is.
Azt szokták mondani, Isten útjai kifürkészhetetlenek. De én sem Istenben nem hiszek, sem abban, hogy a felsőbb hatalom szándékait ne lehetne értelmezni. Olyan világos jeleket kapunk, olyan szépen megmutatják, hogy mit nem kellene. Olyan kevés figyelem is elég ahhoz, hogy észrevegyük. Főleg amikor már a sokadik helyzetbe futunk bele, azt már látni kellene, hogy valami nem stimmel. Nincsenek véletlenek. Nincsenek megmagyarázhatatlan visszatérő betegségek. Minden ilyesmi tanítani akar valami. Érteni kell, és nem szabad megvárni a pofonokat.
Nekem is sok tanulnivalóm van még. Többek között az, hogy senkit nem lehet megmenteni az akarata ellenére.
Ez most elég zagyvaságra sikerült, de minden benne van, ami most a fejemben kavarog.
aki örök…
2016 június 25. | Szerző: FBrigitta
Dr. Michael Newton: Lelkünk útja című könyvében -mit könyv… nekem a Biblia- részletesen leírja, hogyan választjuk ki az aktuális életünket, életfeladatunkat és életünk szereplőit. Valamint, hogy a megfelelő pillanatban honnan ismerjük fel őket.
Elképesztő hatással volt rám a könyv és sok mindent valóban megmagyarázott a jelenlegi életemből.
És jöttél Te.
Időnként eszembe jut az a pillanat, ahogyan eldőlt a sorsom, amikor megfordultál az ajtóból és rám néztél. Nem tudtam, felismernélek-e, ha szembe jönnél az utcán, de azt biztosan tudtam, hogy Te vagy az.
Aztán mikor később meghallottam a hangodat, akkor döbbentem rá, milyen fontos nekem, hogy a Férfinak, akit szeretek, milyen hangja van. És a kezed formája. Na ez még olyan, hogy soha nem gondoltam volna, hogy számít nekem. Aztán megláttam a kezed, és boldog voltam, hogy igen, ez is stimmel.
Vonzódsz hozzám a kezdetektől, félelmetesen, magadról megfeledkezve. Annyira, hogy nem számít semmi. Hízok-fogyok, költözöm, rohanok, vagyok istennő és lepukkant, fáradt anyuka…. azt mondtad ,,szép vagy”… Nem tudom, ez is előregyártott mondat volt-e, és azt várta, hogy adott szövegkörnyezetben kimondd, vagy csak úgy jött… Alapból imádom az előregyártott mondataidat, de azokat csak úgy nettó odaszúrod a beszélgetés közepére, akár odaillik, akár nem, csak mert már régen el akartad mondani, meg akartad kérdezni. Ez a ,,szép vagy” nem olyan volt. Meglepett, de úgy éreztem, Téged nem. Ízlelgeted ezt a jelzőt már egy ideje, éreztem. De kimondva meredek volt. Tőled az.
Ez szerelem. Tudtam. Hogy én mennyire szeretlek, azt nincs értelme boncolgatni, bár még mindig nem hiszem, hogy tudod.
Aztán most, nincs még egy hete, hogy beszéltünk. Jöttél és megláttak. Sokan, akik épp vártak, vártunk valamire. Jöttél és mindenki megrettenve, megszeppenve köszönt Neked, mert a megjelenésed és a híred is tiszteletet parancsoló. Ráadásul Téged mindenki szeret. Igen, tudom, nem akarod, hogy szeressenek, de ez van.
Nem emlékszem, visszaköszöntél-e bárkinek. Megláttál engem, és onnantól nem vettél tudomást senkiről. A nevemmel együtt köszöntél, ahogy szoktál, és egy pillanat múlva már a szokásos meghitten beszélgettünk, nevetgéltünk, én pedig a hátamon éreztem a döbbent tekinteteket.
Mindig azt mondtam, remegő lábakkal nem lehet hódítani, de most, most annyira örültem Neked, hogy bármilyen korábbinál felszabadultabban adtam át magam a humorodnak és az örömödnek. Hetek óta tudtam a hírt, és tudtad is, hogy tudom. Hogy azóta hogy érzed magad és hogyan létezel, elképzelni sem tudom, sok-sok nap volt, amíg volt időd megbarátkozni a gondolattal, a Hírrel, ami olyan örömöt szerzett mindkettőnknek. Mégis, olyan feldobott voltál, olyan őszintén lelkes, szikrázóan boldog, mint egy gyerek a karácsonyfától. Boldog, boldog voltál, nem egyszerűen örültél, hanem szinte ugráltál örömödben, belül egészen biztosan. Te, akinek legendás az önfegyelme, nevettél és nyíltan… hmm… mondhatnám, hogy flörtöltél velem, de aki ismer minket, az tudja, hogy ez nem ennyi. Senki nem mert odajönni, amíg beszélgettünk.
Aztán bementünk. Ettől kezdve nem néztél rám, nem is vártam, tudom ,,hol a helyem” és tudtam, megnehezítené a dolgodat, ha rám nézel. Elmondtad a kis pár mondatos szövegedet. Édes voltál, határozott és barátságos. Csak mert annyira ismerlek már, hallottam meg, hogy remeg a hangod. Kifelé még visszanéztél, de nem rám. Tudtam, hogy nem vársz meg.
Fél órával később futottunk össze újra, mert sejtésem szerint addig húztad az időt, hogy legyen esélyünk összefutni. Nem voltam egyedül és Te sem. A kedvenc kolléganőddel beszélgettem éppen, Te pedig pár kísérővel indultál hazafelé. Megláttál, és bár a beszélgetőpartnereimre is figyeltem, de nem láttam se magyarázkodást, se búcsúzkodást. Pillanatnyi habozás és gondolkodás nélkül azonnal indultál hozzám.
A kolléganőd kb egyetlen mondatot kapott Tőled. Próbáltam őt bevonni a beszélgetésbe, hogy ne legyen annyira kínos, ráadásul legalább kétszeresére nőtt a füle, hogy semmit ne mulasszon el a beszélgetésünkből. Nem vettél róla tudomást. Velem voltál, hozzám beszéltél, nekem magyaráztál. Olyan távolságból, hogy éreztem a leheleted.
Neked ez megy, mert az önfegyelmed legendás. Én meg csak egy szerelmes nő vagyok, aki évek óta vágyik Rád, ugyanakkor tudja, hogy a helye. Te pedig egy szent vagy.
Egy olyan szent, aki hatalmas lépést tett kettőnkért. Akkora lépést, ami végtelenül boldoggá tett. Merthogy a dolgok, a Hír nem magától alakult így, hanem Tőled, Szerelmem.
Pillanatonként kellett figyelmeztetnem magam, hogy nem ugorhatok a nyakadba, nem csókolhatlak meg, nem ölelhetlek át. Nem tudom, honnan volt annyi erőm, hogy tekintettel legyek a jelenlévőkre, a híredre, a körülményekre. Pillanatonként éreztem a kezem az ingeden, a válladon, a hajadon, tudom, hogy szereted amikor megsimogatom. Szó szerint fel kellett ráznom magam sokszor, hogy el ne induljon a mozdulat. Annyira együtt voltunk, annyira éreztük egymást, akkor is, ha már akkor és ott is tudtam, hogy a kedves kolléganő, aki már korábban is tett megjegyzéseket, most először érezte át és értette meg, mi van köztünk. Az érzelmi részét most először vette komolyan. És a kölcsönösséget is, már ha eddig volt efelől kétsége.
Szeretlek, olyan mélyen, mint mindig, és végtelenül vártam a Hírt, aminek Te is annyira örültél.
És most lehet, hogy az élet tesz bele egy csavart. Ami biztos: ha el kell mennem, elköszönök Tőled. Azt mondtam, a világ végéről is visszajövök Hozzád és ezt komolyan is gondoltam. Te szófordulatnak hitted, pedig akkor már tudtam. Két út van: az egyik a közeledben, közelebb, és van a másik, a karrierem szempontjából egy olyan lehetőség, ami ha végleges lesz, akkor nehéz helyzet elé állít. Viszont visszautasíthatatlan, adott esetben. Lehet, hogy ez a helyzet fog rákényszeríteni arra, hogy elmondjam, kimondjam. Amit soha nem mondhatnék el, ha maradok. Mert legközelebb hogy nézek a szemedbe, és mit is akarok tulajdonképpen. De így meg merem lépni, lesz ami lesz.
Nehéz döntés.
04 27
2016 április 28. | Szerző: FBrigitta
Még pár napig eltart a tegnap reggel hatása.
Nem tudok fogalmazni, csak kattognak a gondolataim és az arcodat sem látom.
Csak azt tudom, hogy egyfolytában néztél engem és mosolyogtál. Már tudják, hogy hozzád jövök. Hogy a hátunk mögött mit beszélnek, az téged sem érdekel már. Mindenki tudja, hogy szent vagy, aki egy tökéletes család feje. Mégis… látják, ami történik. Azt hiszem, az intelligensebb kollégáid tudják, hogy ami köztünk van, az nem lép át a falakon és a te falaidon, határaidon sem. De azt érzem, látom, hogy tisztelik az érzéseinket, és ők is látják, hogy ez szerelem. Az el nem múló fajtából.
Tudom, hogy mindig vársz, jelentették a kémeim, akik látják, milyen csalódott vagy azokon a reggeleken, amikor nem jövök. Azt is tudom, hogy nem érted, miért nem futkosok már utánad. Legalábbis gyakrabban. Azt is tudom, hogy meg se fordul a fejedben, hogy magadtól kezdeményezd, hogy valahol máshol beszélgessünk. Te nem vagy olyan. Így még valahogy megőrzöd magad előtt a látszatát annak, hogy ez ,,csak” barátság. Vagy nem is tudom, hogy annak nevezed-e még. Nem tudom, szembenéztél-e már azzal, amit érzel, de mindegy is. Akár igen, akár nem, nem várok tőled közeledést, mert az már döntés részedről. Azzal már felvállalod magad előtt, amit irántam érzel, és te ezt soha nem tennéd, ehhez túl tiszta vagy.
Tegnap reggel a magad visszafogott módján újra jelezted, hogy több vagyok, mint azok, akikkel nap mint nap találkozol. Te kimondtad, én jóváhagytam. Tudjuk.
Nevettünk. Sokat és szívből. Olyan jót vitatkoztunk, mint utoljára pár éve, amikor még naponta találkoztunk. ,,Akkor most megkapom a menetrend szerinti kioktatást?”- kérdeztem, és te, egy pillanatra se kibillenve az észosztásból, bólintottál. Annyira szeretlek.
Nem volt tíz perc, amit együtt töltöttünk, de nekünk ilyenkor mindig olyan sok minden belefér. De most neked is kevés volt. Megint csak nem érdekelt téged, hogy ki látja és hallja, mikor elmondtad, mikor szeretnél látni. Még mindig azt hiszed, ha ,,ott” találkozunk, akkor hivatalosnak tűnik. Tudom, máskor, másokkal is beszélgetsz, azt hiszed, ez is olyannak tűnik. Azt hiszem, rajtad kívül mindenki látja, hogy ez nem igaz.
Amikor találkozunk valakivel, akit kedvelünk, vagy szeretünk, örülünk neki. Te nem egyszerűen örültél, te boldog voltál tegnap reggel. Nem billentél ki a legendás önfegyelmedből, de a pillangók ott röpködtek, közvetlenül a tüzijáték mellett. Mekkora hülye képzavar. De így volt. Érzem a boldogságodat, amikor velem vagy. Érzem, hogy mindegy, miről beszélünk, csak együtt legyünk. Érzem, hogy ha kimondjuk a varázsszót, akkor minden megváltozik. Akkor, amikor majd valamelyikünk átlépi végre azt a határt. Nem fogsz kevésbé szeretni. Olyan már nem történhet. De bonyolultabb lesz a helyzet. Talán őszintébb. Vagy borul minden. És ásó meg a kapa….. Szeretlek.
Garbo
2016 április 17. | Szerző: FBrigitta
Mindig csodáltam a szépségét, és úgy emlékszem, mikor utoljára láttam filmen, az is tetszett, bár nem mostanában volt. Pár napja több cikk is megjelent róla, a születése évfordulója kapcsán. Még mindig gyönyörűnek tartom.
Mániám az életrajzok, élettörténetek. És most, hogy adta magát a téma, sok mindent elolvastam róla.
Azt írják, a magányát nem ő maga választotta. Vagy legalábbis nem egészen úgy, ahogy képzeltük. Volt egy nagy szerelme -egy nő- aki nem lehetett az övé. A nő férjhez ment, gyereket szült, a kapcsolatot évtizedeken keresztül tartották, de nem lehettek együtt. Garbo évtizedeken keresztül, egész életében szerelemmel szerette. És inkább egyedül élt.
Nem vagyok szép és könnyű természetem sincs.
Vannak férfiak az életemben, a ,,nem hagyományos kapcsolat” kategóriában, és nem vágyom másra. Vagyis nem vágyom arra, hogy bárkivel legyek, aki nem Ő. Hogy valaki mellett ébredjek, aki nem Ő, hogy valaki itthon várjon, aki nem Ő. Soha nem gondolkoztam azon, hogy jó-e így, vagy változni fog-e. De most, ezeket a cikkeket olvasva rájöttem, hogy ez már így marad. Hogy le lehet élni egy életet így. Nem egyszerű elmagyarázni, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok abban a pár percben is, amíg Vele vagyok, és beszélünk pár szót. És boldog vagyok egyedül is. Főleg, mióta látom, milyen nem csak a társas magány, hanem a társas pokol is…. De az egyedüllét véglegességére csak most döbbentem rá.
Nem fáj, nem vágyom másra, Őt sem szeretem kevésbé. Csak meglepett a felismerés.
egyszer volt….
2016 március 19. | Szerző: FBrigitta
Egyszer volt, hol nem volt, életemnek abban az ellentmondásos szakaszában, amikor elképesztő mennyiségű pozitív visszajelzést kaptam a külsőmmel és úgy általában saját magammal kapcsolatban, viszont ennek kezelésére nem voltam felkészülve.
A srác talán ismerős volt a suliból futólag, de azt hiszem, egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy ki ő és mit csinál. Egy kép van előttem már hmm…. huszonsok éve, ahogy a mellettünk lévő társasággal táncol és a mellette lötyögő csajhoz lehajol, hogy mondjon neki valamit. A látóterében voltam, mégsem nézett rám. Nem az volt a problémám, hogy nem ájul el a szépségemtől vagy kér feleségül azonnal, egyszerűen meg se látott. Megértettem volna, ha rám néz, aztán elfordítja a fejét, de totálisan levegőnek nézett. Valami önbizalom-kezdemény azért lehetett bennem, ha ez nem elszomorított, hanem felháborított. Seggfejnek tűnt, de valami megfogott benne, bár nem volt az esetem. Épp túl voltam egy kapcsolaton, és az időmet a nonstop bulizás és a vadászat tette ki. Tehát nem agyaltam sokat rajta.
Legközelebb egy buliban láttam. Az a két ember, aki tudja, hogy ez a blog az enyém, pontosan tudja az évet is, a dátumot is, a nevet is. A két ember közül az egyik ott is volt, az első percektől.
A buli egy nagyon kedves barát lakásában volt és elég sokan összegyűltünk aznap este. És még csak nem is ittunk sokat. Ahhoz mindenesetre eleget, hogy a világ közepének érezzem magam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy asztal körül üldögélünk páran, és a mai napig el tudnám mondani, sorban, név szerint, hogy kik. A seggfejnek látszó-rajtam keresztülnéző- akkor még idegen kettővel jobbra ült tőlem, és azonnal rám kattant, ez látszott. Világ közepe stílusban játszottam az agyam, és épp nagy hangon azt elemeztem, hogy a jelen lévők közül kit ismerek és kit nem, amivel az az egyetlen célom volt, hogy megtudjam végre, hogy ő kicsoda. Megkérdezni túl egyenes lett volna, nem az én stílusom. Főleg amikor a nagy pofámmal leplezem az elképesztő zavaromat.
Aztán táncolni hívott, én pedig mentem. Valami elképesztő szenvedéllyel kavarodtunk egymásba, soha életemben nem kívántam ennyire senkit. Mondom, nem ittam sokat, de nem vettem észre, mikor ürült ki a szoba, ahol táncoltunk, a többieknek annyira kínos volt, hogy egyszerűen magunkra hagytak minket. Sok minden történt még aznap este, összeveszés-kibékülés is, aztán hajnal felé hazakísért. Érdekes pontja az életemnek, hogy ami ezután történt, azt rajtunk kettőnkön kívül senki nem tudja. Ő senkinek nem beszélt róla, ebben biztos vagyok, és én sem, azóta sem.
A nagy lényeg, hogy olyan haraggal váltunk el, hogy jó darabig nem is köszönt. Aztán jött egy újabb buli, ahol összefutottunk, és kezdődött az egész elölről. A végkifejlet mindig ugyanaz volt, sértődés, összeveszés, balhé…. újabb buli, és újra együtt. Nem tudtunk ellenállni egymásnak. Egy idő után már tudta, mivel borít ki, és komolyan erőlködött, hogy a kedvemben járjon. És nem ment. Nem értettem én sem. Nem gondolom, hogy szerelemnek kellene nevezni, de vágy volt, abból a legerősebb, amit el lehet képzelni, talán a ,,pusztító” jelzőt használnám leginkább. Se veled, se nélküled. De talán mégis együtt, de neeeem, mégsem. És ez sokáig így ment.
Nem tudom, melyikünk adta fel előbb, de továbbléptünk. Erre kizárólag a józan ész volt a motiváció, mert az egymás iránti vágy és érdeklődés soha nem szűnt meg.
Ő felnőtt azóta, nekem nem sikerült.
Sok évvel ezelőtt aztán egy végtelenül elhagyatott és mélységesen reményvesztett állapotomban beszéltünk. A rövid lényeg az volt, hogy ő nem ismer engem. Nem tudja, ki vagyok, nem emlékszik. Értetlen voltam. Még talán el is hittem, abban a döbbent pillanatban.
Aztán megértettem.
Annyira megbántottam, hogy kitörölt az életéből. Olyan mély fájdalmat okoztam, amit nem tudott másképp feldolgozni. Mai napig hallom a hangját, ahogy megkérdezte, hogy de azért szép emlék volt? De végig ragaszkodott hozzá, hogy nem ismer, nem tudja, ki vagyok.
Gondolkoztam, ahogy korábban is, hogy hogy jutottunk idáig? Mindig, amikor rá gondoltam, tudtam, hogy túl erőszakos és túl sok volt ő akkoriban hozzám, én meg egy önbizalomhiányos liba voltam. De épp ez tette olyan elképesztően vonzóvá, bár mindig állat volt, és megijesztett, felháborított, de tetszett, ezt akartam, akkor mi volt a baj?
Elteltek újabb évek, mire rájöttem a megoldásra. Ami tulkp nem is számít, de mindenképpen el akarom mondani neki. Nekem fontos, hogy megtudja, így pár évtized késéssel, hogy nem vagyok olyan seggfej, mint amilyennek hisz, és hogy tulajdonképpen a kommunikáción borult minden. Félreértettük egymást, hülyék voltunk és fiatalok.
Ő egy nagyon jólnevelt rendes srác volt, aki épp a lázadó korszakát élte, számomra taszítóan vadul, és nem tűnt fel, hogy mégsem volt soha olyan vad ez az időszaka, mint az enyém. Azt gondolom, hogy a viselkedése sokszor nála is a bizonytalanságot és az önbizalomhiányt palástolta. Nem félt tőlem, de úgy közeledett hozzám, ahogy akkor célszerűnek látta. A mai énem tudná kezelni, az akkori nem tudta.
Szeretnék bocsánatot kérni, vagyis inkább elmondani, mit gondolok az egészről, és minden vágyam, hogy legyen még rá lehetőségem ebben az életben. Megkeresni nem fogom. ,,Odafent” majd tudják, mikor jön el az ideje.
maradandó károk
2016 február 2. | Szerző: FBrigitta
Minden, ami életünk során történik velünk, nyomokat hagy. Akár tudomást veszünk erről, akár nem.
Mindenki, akihez kötődünk, hatással van ránk.
Ha nem tudnám, egy pszichológus akkor is pillanatok alatt kiderítette volna, hogy nem akartak engem. Anya már jóval előttem tönkretette az életét -legalábbis így kezelte- de a születésem ezt meg is pecsételte. Imádott engem, és a lehető legtöbb törődést és szeretetet kaptam, de nyilván az anyaméhben megtapasztalt rezgések, és később ennek a nem-akarásnak a végletes kompenzálása kihatott a későbbi életemre.
Ez nem olyan, mint egy szakítás, amikor elhagynak, mert valaki más már vonzóbb, mint te, amikor nem kellesz már. Ez egy mély, legeredendőbb és legmélyebb énemet érintő érzés, hogy már élet-kezdeményként sem kellettem.
Soha nem éreztem emiatt szemrehányást, nyomokban sem, minden pillanatban tudtam, miért gondolta így Anya, és minden szempontját átérzem, megértem, úgy is, hogy ebben az esetben épp az én létem vagy nem létem volt a kérdés. De az elmúlt években érzem igazán, hogy ez alapjaiban határozta meg az életemet.
Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, nem lehet, hogy pont én kellek. Mindig nagy pofám volt, nyilván önvédelemből. És persze sikerült nem kevés felsőbbrendűség tudatát elültetni bennem, és akármilyen hülyén hangzik, ez vígan megfér a ,,nem hiszem, hogy én kellek” mellett. Főleg egy ilyen kettős személyiségnél, mint én.
Aztán jöttek a pasik. Már óvodás koromban is gyanakvó voltam, és jó eséllyel elüldöztem bárkit, akinek kicsit is kellettem volna. Később pedig a jobbnál jobb pasikat szintén. Valami olyasmi lehetett ez, hogy majd én megmutatom, hogy nem kellek. De sérülékeny maradtam, bár amennyire visszaemlékszem, szeretetéhes soha nem voltam.
Két olyan ember volt, aki maradandó károkat okozott. Két olyan ember, akiben valamiért bíztam. Megértem, ha nem kellek, el tudom fogadni, ha nem vagyok elég jó, de a hazugságokat és a szivatást nem tudom elfogadni. Túlélem, persze…. de amit okozott, annak mások isszák a levét.
Futólag suhant át az agyamon, még át se gondoltam, mielőtt írni kezdtem….
Továbbra se bántok senkit. És ugyanolyan szédülten szerelmes tudok lenni, mint bárki.
De az életemet érzelmi szempontból is a túlbiztosítás jellemzi. Már nem hiszem, hogy egy kapcsolat stabil. Már nem hiszem, hogy aki szeret, az nem hagy el. Szeretek egyedül lenni, de azt akarom, hogy szeressenek és akarjanak. Nem azért van szükségem több pasira, mert szükségem van több pasira. Hanem ha az aktuális -második körös, még mindig ő- esetleg ,,elkövetne” valamit, legyen tartalék. És legyen a tartaléknak is tartaléka. Így negyven fölött eljutottam odáig, hogy a pasik begyűjtése nem jelent problémát, a legjobbakból válogathatok. Nem vagyok képes hűségre. Nem tudok bízni, hinni, irreális elvárásaim vannak és még mindig nem vágyom és nem vagyok képes kötődésre. Szeretek, mélyen és szenvedélyesen, de a veszteségtől való félelem minimalizálása komoly kihívás az életemben.
Mert nem hiszem el, hogy kellek, hogy csak én kellek, és hogy ez így is marad. Akinek pedig elhinném, ő máshoz tartozik. És ez kőbe van vésve. Olyan mélyen, ami több, erősebb, mint a szeretet, a szerelem, az ígéret vagy a hűség.
A-nak
2016 szeptember 18. | Szerző: FBrigitta
Látom az újonnan feltett régi képeidet, és azon gondolkozom, megérte-e, érdemes volt-e belekezdened ebbe a kapcsolatba…. szerelembe, ahogy akkoriban hívtátok. Legalábbis az első egy-két hétben, hogy aztán megváltozzon minden érintett élete.
Érdemes volt-e megélni azt a pár boldog hetet, miközben a ,,szerelmed” továbbra sem szállt ki a társkereső oldalról -arról az egyről tuti nem, amin nekem írkált naponta- miközben ő fél lábbal még az előző nőjével élt és az ő érzelmeit taposta bele a betonba.
Az én érzelmeim és fájdalmam más lapra tartoznak, én majd megfizetek érte, ha eljön az ideje.
Érdemes volt-e bevállalni egy hét ismeretség után a gyerekedet? Mert ez életre szóló szerelem. Hát ja, eltartott vagy három hétig, de akkor már terhes voltál. Tudod, még icipici, pár mm is alig lehetett a fiad, amikor telefonon beszéltem a ,,szerelmeddel”. Akkor még nem tudtam, hogy terhes vagy. Elmondta, hogy mindent megpróbál, hogy kirakjon téged a házából, hogy megszabaduljon tőled, mert az agyára mész és elege van belőled. Mindketten tudjuk, benne nincs annyi gerinc, hogy ezt szemtől-szemben kimondja, ezért különböző módszerekkel próbálkozott. Elmesélte.
Akkor ismert meg téged, amikor a több hónapos szédítésem után rájöttünk, hogy élőben, személyesen nem működik a kapcsolatunk, és bár még mindig ragaszkodtunk egymáshoz, és nem tudtunk teljesen elszakadni, de tudtuk, hogy nincs miért erőltetni.
Akkor találkoztatok és első látásra beléd szeretett. Ahogy később elmondta, ezt sokan nem értették, mert azért valljuk be, nem vagy egy vonzó nő. Ami a javadra szólt, az a fiatalságod, és kb itt van vége a felsorolásnak. És persze téged is csalt, talán az első héten még nem, de mikor leszállt a földre az ,,életre szóló” szerelemből, akkor újra megjelent a társkeresőkön és persze engem is megkeresett, ahogy a többieket is. Hosszú a lista, ebben biztos vagyok. Aztán visszament ahhoz a szerencsétlen hülyéhez, akit miattad hagyott el, és akit már előtted se szeretett, és aki tűrt neki, tűr neki most is.
Tudom, hogy nem kért bocsánatot tőled a rengeteg fájdalomért, amit okozott. Tudom, mert tőlem sem. Miért tette volna, nem neki fájt.
Nem tudhatod, de két héttel a fiad születése előtt smst kaptam tőle, (még ekkor sem tudtam, hogy gyereket vársz), hogy velem akar lenni. Akkor már régen lezártam a kapcsolatunk első körét, és szerencsére nem voltam a városban, hogy újra találkozzunk és újra csak összezavarjon. Akkor már mindketten gyereket vártatok tőle.
Nem tudom, milyen szerepe van most az életedben, nyilván a közös gyerek valamennyire összeköt.
De sok minden jár a fejemben…
Milyen érzés volt gyereket várni úgy, hogy akiről azt hitted, szeret, szerelmes, már a háta közepére se kíván téged?
Milyen érzés volt, hogy miközben a gyerekét várod, (akit együtt akartatok) ő már előre néz, és a szülésed utáni életét szervezi a másikkal?
Milyen érzés volt, hogy miközben a gyerekét várod, ő gyereket csinált a másiknak is?
Milyen érzés volt, hogy miközben a gyerekét várod, megtűrt kolonc vagy a házában, és csak azt nézi, mikor rakhat ki?
Milyen érzés volt rájönni, milyen ember ő valójában?
Milyen érzés volt rájönni, hogy bár gerinctelen seggfej, de képtelen vagy elszakadni tőle?
Milyen érzés volt a gyerekedet odaengedni a többi gyerekéhez és a másik nőhöz, akivel előtted és utánad is megosztja az életét?
Milyen érzés volt tudni, hogy megcsal, mindenkivel, akivel csak lehet? Bár megkapott tőled mindent, amit akart.
Milyen érzés volt elviselni a kisvárosban a suttogásokat róla, rólatok?
Milyen érzés volt tűrni a régi-új nő támadásait?
Milyen érzés volt rájönni, hogy végülis ezúttal sem hozott jó döntést?
Nem haragszom rád, bár sokszor te voltál az oka annak, hogy fájdalmat okozott nekem. Sokáig tartott kilépned ebből, és lehet, hogy most azért gondolkoztam el ennyire a kettőtök kapcsolatán, mert én is kilépni készülök.
Ha tudnád, lehet, talán valamennyire elégtétel lenne számodra, hogy amíg az elődöd-utódod az esküvőjüket szervezte, ő újra megkeresett engem. És hónapokig tartó szervezkedés után újrakezdtük a kapcsolatunkat, nem sokkal az esküvőjük után. Jaj neeem, az esküvőt nem tőle tudom, természetesen. De a kapcsolatunk azóta is tart. Még.
Ha tudnád, mire készülök, hogy helyrebillentsem a mérleget, lehet, hogy tetszene neked.
Nem foglak megkeresni, hogy elmondjam, bár nagyon érdekelne a véleményed.
Jó lenne, ha tudnád, de lehet, hogy már magadtól is rájöttél: nem a régi-új nő a hibás. Hanem a gerinctelen pasi(nk), akinek egyetlen dolog fontos: ne legyen balhé. Aki úgy gázol át rajtunk, hogy észre se veszi. Aztán csak csodálkozik, hogy már egész hadseregnyi ellensége van. És nem érti, miért utálják annyian. Ő jó ember, nem árt senkinek. De legalábbis nem veszi észre.
Oldal ajánlása emailben
X