maradandó károk

2016 február 2. | Szerző: FBrigitta |

Minden, ami életünk során történik velünk, nyomokat hagy. Akár tudomást veszünk erről, akár nem.

Mindenki, akihez kötődünk, hatással van ránk.

Ha nem tudnám, egy pszichológus akkor is pillanatok alatt kiderítette volna, hogy nem akartak engem. Anya már jóval előttem tönkretette az életét -legalábbis így kezelte- de a születésem ezt meg is pecsételte. Imádott engem, és a lehető legtöbb törődést és szeretetet kaptam, de nyilván az anyaméhben megtapasztalt rezgések, és később ennek a nem-akarásnak a végletes kompenzálása kihatott a későbbi életemre.

Ez nem olyan, mint egy szakítás, amikor elhagynak, mert valaki más már vonzóbb, mint te, amikor nem kellesz már. Ez egy mély, legeredendőbb és legmélyebb énemet érintő érzés, hogy már élet-kezdeményként sem kellettem.

Soha nem éreztem emiatt szemrehányást, nyomokban sem, minden pillanatban tudtam, miért gondolta így Anya, és minden szempontját átérzem, megértem, úgy is, hogy ebben az esetben épp az én létem vagy nem létem volt a kérdés. De az elmúlt években érzem igazán, hogy ez alapjaiban határozta meg az életemet.

Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, nem lehet, hogy pont én kellek. Mindig nagy pofám volt, nyilván önvédelemből. És persze sikerült nem kevés felsőbbrendűség tudatát elültetni bennem, és akármilyen hülyén hangzik, ez vígan megfér a ,,nem hiszem, hogy én kellek” mellett. Főleg egy ilyen kettős személyiségnél, mint én.

Aztán jöttek a pasik. Már óvodás koromban is gyanakvó voltam, és jó eséllyel elüldöztem bárkit, akinek kicsit is kellettem volna. Később pedig a jobbnál jobb pasikat szintén. Valami olyasmi lehetett ez, hogy majd én megmutatom, hogy nem kellek. De sérülékeny maradtam, bár amennyire visszaemlékszem, szeretetéhes soha nem voltam.

Két olyan ember volt, aki maradandó károkat okozott. Két olyan ember, akiben valamiért bíztam. Megértem, ha nem kellek, el tudom fogadni, ha nem vagyok elég jó, de a hazugságokat és a szivatást nem tudom elfogadni. Túlélem, persze…. de amit okozott, annak mások isszák a levét.

Futólag suhant át az agyamon, még át se gondoltam, mielőtt írni kezdtem….

Továbbra se bántok senkit. És ugyanolyan szédülten szerelmes tudok lenni, mint bárki.

De az életemet érzelmi szempontból is a túlbiztosítás jellemzi. Már nem hiszem, hogy egy kapcsolat stabil. Már nem hiszem, hogy aki szeret, az nem hagy el. Szeretek egyedül lenni, de azt akarom, hogy szeressenek és akarjanak. Nem azért van szükségem több pasira, mert szükségem van több pasira. Hanem ha az aktuális -második körös, még mindig ő- esetleg ,,elkövetne” valamit, legyen tartalék. És legyen a tartaléknak is tartaléka. Így negyven fölött eljutottam odáig, hogy a pasik begyűjtése nem jelent problémát, a legjobbakból válogathatok. Nem vagyok képes hűségre. Nem tudok bízni, hinni, irreális elvárásaim vannak és még mindig nem vágyom és nem vagyok képes kötődésre. Szeretek, mélyen és szenvedélyesen, de a veszteségtől való félelem minimalizálása komoly kihívás az életemben.

Mert nem hiszem el, hogy kellek, hogy csak én kellek, és hogy ez így is marad. Akinek pedig elhinném, ő máshoz tartozik. És ez kőbe van vésve. Olyan mélyen, ami több, erősebb, mint a szeretet, a szerelem, az ígéret vagy a hűség.