Látok boldog párokat, és látok kevésbé boldogokat. Látok nyűglődő házasságokat, ahol még tartják a látszatot, közben pedig egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, és látok olyanokat, ahol már a látszat sincs meg. Látok olyanokat, ahol még nem tudják eldönteni, mit kellene csinálni a helyzettel, és látok olyanokat, ahol már csak idő kérdése, hogy papíron is vége legyen.
Egy nagyon bölcs ismerősöm azt mondta, ami nem működik, abból ki kell lépni.
Én ezt azzal egészíteném ki, hogy ha fontos neked a másik, akkor meg kell próbálni megmenteni a kapcsolatot. Valamiért valamikor szeretted, hátha működhet még némi erőfeszítés árán. Ha érdemes. Ha tényleg akarod.
Egy próbát megér. Esetleg még egyet.
Sok-sok-sok beszélgetést, kedvességet, figyelmességeket, változtatásokat (!!!) és nézzük, mi történik. Ha változik valami, és új esélyt kap a kapcsolat, akkor megoldódott. Egy időre legalábbis.
De nem szabad (TILOS!!!) a végtelenségig próbálkozni. Nem szabad rabolni egymás idejét!! A saját életünk is véges és a párunknak, -akit ugye valamikor szerettünk- is meg kell adni az esélyt, hogy továbblépjen, boldog legyen, ha már velünk nem lehet az.
Mi a gond?
Minden kapcsolatban vannak viták, veszekedések, vérmérséklettől függően akár ordítozások, és van, ahol ez nem megy a szeretet, a szerelem, a harmónia rovására. Én például konfliktuskerülő típus vagyok, és azt vallom, ha nem értünk egyet, meg kell beszélni. Nyugodtan. DE! Ha nem megy nyugodtan, akkor emelt hangon, és igen, aki velem él, az tudja, hogy akár az ordítozást is elfogadom, ha ez a tisztázás ára.
//Egy dolgot nem fogadok el, a szőnyeg alá söprést. Ennek egyik módja, hogy ráhagyjuk a másikra, csináljon, gondoljon amit akar, csak hagyjon végre békén. //
Azt akartam ezzel mondani, hogy nem vagyunk egyformák, nekem például az ordítozás is belefér, de nem mindenkinek.
Azt látom, hogy azok a házasságok, kapcsolatok menthetőek, ahol konkrét problémák vannak.
Utálom az anyádat, utálom, hogy nem csavarod vissza a fogrémes tubus kupakját, nem bírom a parfümödet, sokat telefonálsz a barátnőddel, stb, ezeken lehet segíteni, ha mindkét fél akarja, lehet megoldást találni.
Amire nincs megoldás: amikor már látni se bírjuk a másikat. Amikor már nem érdekel mit gondol, mit érez, mi történik vele. Amikor rosszul vagyok, ha ránézek, nem tudom, mi bajom vele, de látni se bírom. Inna inkább a haverokkal, csak ne is lássam. Amikor már mindegy, hogy ,,van-e rajta sapka, vagy nincs rajta sapka”.
Hol az a pont?
Úgy látom, hogy azok a kapcsolatok zárulnak emberi módon, kulturáltan, ahol időben belátják, hogy vége, még mielőtt átvitt vagy tényleges értelemben megölnék egymást. Be lehet fejezni egy kapcsolatot barátian, ha pedig gyerek is van, akkor ez mindkét fél érdeke kellene, hogy legyen.
Amikor már vége, elmúlt, eltört, nem lehet megjavítani, vagy látni se bírom, akkor be kell fejezni. A nyűglődéssel egyrészt ahogy már mondtam, raboljuk egymás idejét, másrészt napról napra romlik a helyzet és eljutunk odáig, hogy ha tönkretetted az életemet, te szemét, akkor én is tönkreteszem a tiedet. És természetesen mindig a másik a hibás. Van értelme? Semmi. Lapát, és mindenki megy a maga útján.
Ilyen egyszerű lenne?
Nem. Nehéz és fájdalmas. A döntés is, a folyamat is. Olyan, mintha éveket dobnánk ki az ablakon, és mintha valami hatalmas hibát követtünk volna el, amit nem tudtunk kijavítani. És részben így is van, minden kapcsolat vége egyben kudarc is, mert vagy eleve rosszul döntöttünk, nem megfelelő emberre ,,pazaroltuk” az érzéseinket, vagy csak később romlott el, de ugye ahhoz is két ember kell.
Csak úgy lehet lelkileg feldolgozni, ha belátjuk, nem volt minden olyan szörnyű. Voltak szép pillanatok, évek, események, amire szeretettel gondolunk vissza. Ezeket el kell ismerni. De be kell látni azt is, hogy voltak olyan dolgok, amik miatt vége, nem érdemes folytatni. Addig kell kiszállni, amíg nem bonyolódunk bele a méltatlan sárdobálásba.
(apró kitétel: a ,,rád pazaroltam a legszebb éveimet” a legócskább mondat, amit el tudok képzelni. Miért nem léptél ki, ha olyan szörnyű volt?)
Ha elismerjük a hibáinkat, és levonjuk a következtetéseket, a következő kapcsolat egészen biztosan sokkal jobban sikerül majd.
Mikor kell kiszállni?
2014 február 4. | Szerző: FBrigitta
Látok boldog párokat, és látok kevésbé boldogokat. Látok nyűglődő házasságokat, ahol még tartják a látszatot, közben pedig egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, és látok olyanokat, ahol már a látszat sincs meg. Látok olyanokat, ahol még nem tudják eldönteni, mit kellene csinálni a helyzettel, és látok olyanokat, ahol már csak idő kérdése, hogy papíron is vége legyen.
Egy nagyon bölcs ismerősöm azt mondta, ami nem működik, abból ki kell lépni.
Én ezt azzal egészíteném ki, hogy ha fontos neked a másik, akkor meg kell próbálni megmenteni a kapcsolatot. Valamiért valamikor szeretted, hátha működhet még némi erőfeszítés árán. Ha érdemes. Ha tényleg akarod.
Egy próbát megér. Esetleg még egyet.
Sok-sok-sok beszélgetést, kedvességet, figyelmességeket, változtatásokat (!!!) és nézzük, mi történik. Ha változik valami, és új esélyt kap a kapcsolat, akkor megoldódott. Egy időre legalábbis.
De nem szabad (TILOS!!!) a végtelenségig próbálkozni. Nem szabad rabolni egymás idejét!! A saját életünk is véges és a párunknak, -akit ugye valamikor szerettünk- is meg kell adni az esélyt, hogy továbblépjen, boldog legyen, ha már velünk nem lehet az.
Mi a gond?
Minden kapcsolatban vannak viták, veszekedések, vérmérséklettől függően akár ordítozások, és van, ahol ez nem megy a szeretet, a szerelem, a harmónia rovására. Én például konfliktuskerülő típus vagyok, és azt vallom, ha nem értünk egyet, meg kell beszélni. Nyugodtan. DE! Ha nem megy nyugodtan, akkor emelt hangon, és igen, aki velem él, az tudja, hogy akár az ordítozást is elfogadom, ha ez a tisztázás ára.
//Egy dolgot nem fogadok el, a szőnyeg alá söprést. Ennek egyik módja, hogy ráhagyjuk a másikra, csináljon, gondoljon amit akar, csak hagyjon végre békén. //
Azt akartam ezzel mondani, hogy nem vagyunk egyformák, nekem például az ordítozás is belefér, de nem mindenkinek.
Azt látom, hogy azok a házasságok, kapcsolatok menthetőek, ahol konkrét problémák vannak.
Utálom az anyádat, utálom, hogy nem csavarod vissza a fogrémes tubus kupakját, nem bírom a parfümödet, sokat telefonálsz a barátnőddel, stb, ezeken lehet segíteni, ha mindkét fél akarja, lehet megoldást találni.
Amire nincs megoldás: amikor már látni se bírjuk a másikat. Amikor már nem érdekel mit gondol, mit érez, mi történik vele. Amikor rosszul vagyok, ha ránézek, nem tudom, mi bajom vele, de látni se bírom. Inna inkább a haverokkal, csak ne is lássam. Amikor már mindegy, hogy ,,van-e rajta sapka, vagy nincs rajta sapka”.
Hol az a pont?
Úgy látom, hogy azok a kapcsolatok zárulnak emberi módon, kulturáltan, ahol időben belátják, hogy vége, még mielőtt átvitt vagy tényleges értelemben megölnék egymást. Be lehet fejezni egy kapcsolatot barátian, ha pedig gyerek is van, akkor ez mindkét fél érdeke kellene, hogy legyen.
Amikor már vége, elmúlt, eltört, nem lehet megjavítani, vagy látni se bírom, akkor be kell fejezni. A nyűglődéssel egyrészt ahogy már mondtam, raboljuk egymás idejét, másrészt napról napra romlik a helyzet és eljutunk odáig, hogy ha tönkretetted az életemet, te szemét, akkor én is tönkreteszem a tiedet. És természetesen mindig a másik a hibás. Van értelme? Semmi. Lapát, és mindenki megy a maga útján.
Ilyen egyszerű lenne?
Nem. Nehéz és fájdalmas. A döntés is, a folyamat is. Olyan, mintha éveket dobnánk ki az ablakon, és mintha valami hatalmas hibát követtünk volna el, amit nem tudtunk kijavítani. És részben így is van, minden kapcsolat vége egyben kudarc is, mert vagy eleve rosszul döntöttünk, nem megfelelő emberre ,,pazaroltuk” az érzéseinket, vagy csak később romlott el, de ugye ahhoz is két ember kell.
Csak úgy lehet lelkileg feldolgozni, ha belátjuk, nem volt minden olyan szörnyű. Voltak szép pillanatok, évek, események, amire szeretettel gondolunk vissza. Ezeket el kell ismerni. De be kell látni azt is, hogy voltak olyan dolgok, amik miatt vége, nem érdemes folytatni. Addig kell kiszállni, amíg nem bonyolódunk bele a méltatlan sárdobálásba.
(apró kitétel: a ,,rád pazaroltam a legszebb éveimet” a legócskább mondat, amit el tudok képzelni. Miért nem léptél ki, ha olyan szörnyű volt?)
Ha elismerjük a hibáinkat, és levonjuk a következtetéseket, a következő kapcsolat egészen biztosan sokkal jobban sikerül majd.
Oldal ajánlása emailben
X