elment

2014 március 9. | Szerző: FBrigitta

Nem nevezném szerelemnek. Inkább valami rajongás-féle lehetett.

Nagyon jó pasi volt, huncut mosollyal és nagyon szexi kisugárzással. Gimis koromban végigkísért a létezése. Nem mondhatom, hogy a látványa, ahhoz túl ritkán került a szemem elé, sajnos. Nem volt levadászható sem, mert szórakozni nem járt, és nem lógott esténként a városban a többi fiatallal. Néha feltűnt valahol, aztán sokáig újra nem láttam.

Kisvárosban nőttem fel, ahol elvileg mindenkiről meg lehet tudni mindent. Őt mégsem ismerte senki az ismeretségi körömben, amikor óvatosan próbáltam információt szerezni róla, ami közelebb vihet hozzá.

Nagyon-nagyon szexi volt, na, és még ennyi idő után is látom, ahogy rám néz. És nagyon-nagyon tetszett, de ezzel nem voltam egyedül. Reméltem, hogy én is tetszem neki, de soha nem közeledett hozzám. Be kell látnom, nem voltunk egy súlycsoport, Ő jó pasi volt, én pedig elég kis furcsa voltam akkoriban.

Régen volt már, és én ugyanilyen régen elkerültem a városból. A honvágy nem rögtön jött, néhány évig megkímélt, de az utóbbi években nagyon szenvedek tőle. Huszonéve nem találom a helyem. Ebből kifolyólag pedig sokat nosztalgiázom. Nézegetem a facebookon az Otthoniak bejegyzéseit, a képeket, a híreket.

Rákerestem a nevére pár hónappal ezelőtt és láttam, hogy Ő is fent van már. Nem volt túl aktív, vagy csak a nyilvánossággal nem osztott meg mindent. Képeket láttam, egy vidám, mosolygós férfit, nem sokat változott. Érdekes volt látni Őt ennyi év után.

Gondolkoztam rajta, hogy be kellene jelölnöm. Bár én nem dicsekedhetem azzal, hogy húsz év alatt nem változtam, de tudom, hogy megismerte volna azt a rajongó kislányt, aki voltam. De visszatartott az alaptermészetem, hogy nem nyomulok, nem mászok rá idegenekre, és egyébként is mit szólna. A józan eszem tudta, hogy felnőttek vagyunk, eltelt sok év, és nem akarok tőle semmit, tehát egy ilyen gesztus teljesen normális. Mi történhet? Legfeljebb nem jelöl vissza, vagy megkérdezi, mit akarok. Akkor pedig elmondtam volna, hogy sok évvel ezelőtt nagy rajongója voltam a kék szemének és a sármjának. Van ebben bármi bántó, vagy kínos? Nem, ennyi év után nincs.

Nem tettem meg.

Nem változtatott volna semmit a történteken, de már soha nem tudom meg, mi lett volna, hogy reagált volna.

Tegnap ránéztem a facebook oldalára, és egy gyászkeretes képet találtam Róla. Nyugodj békében, fentről vigyázol majd ránk és hasonló kommentek, sorban, sorban, azok akik szerették és ismerhették.

Neki mindegy már, ahogy eddig is az volt, hogy eggyel több, vagy kevesebb nő volt odáig érte.

NEKEM nem mindegy, hogy nem mondtam el. Pedig annyira vigyázok, hogy ne maradjanak az életemben kimondatlan szavak, annyira nyílt vagyok és őszinte, és igyekszem kellemes perceket szerezni azoknak, akik fontosak, akiket szeretek, vagy kedvelek. Ha csak egy kedves megjegyzéssel, akkor annyival.

Erre nem volt időm.

Ha meg se fordult volna a fejemben, most nem lenne ilyen rossz érzés. Akkor csak az értetlenkedés lenne, ami persze most is van, hogy képtelenség, hogy ilyen fiatalon, és pont Ő…. de tervezgettem sokáig, hogy megteszem, felveszem vele a kapcsolatot, és elmondom, milyen szimpatikus volt nekem fiatal koromban. De ez már bennem maradt.

Nem volt szerelem, régen sem, plátói értelemben sem.

De Ő hozzá tartozott a fiatalságomhoz, a helyhez, ahol éltem, és most úgy érzem, mintha egy darabot szakítottak volna ki a múltamból. És a lelkemből.

Gyertyát gyújtottam érte, az interneten is, és itt az asztalon is, mellettem. Most már csak ennyit tehetek.

Ez egy újabb lecke arról, hogy a jelenben kell élnünk. Nem MAJD hívom fel, MAJD kérdezem meg, mondom el, teszem meg. Mert nem biztos, hogy lesz holnap. Mindegy, hogy nagy dolgokról, vagy apróságról van-e szó.

Az elutasítás is válasz, a barátságtalan reakció is válasz. De a ki nem mondott kérdésekre nincsenek válaszok.

Elment egy olyan ember, aki fontos volt nekem, de ezt már soha nem mondhatom el neki.

Nyugodj békében 🙁