Mennyit változhat egy ember?

2015 január 25. | Szerző: FBrigitta

Hónapok óta, de összesen lassan már másfél éve figyelem.

Azóta tart ez a különös és különleges kapcsolat.

Második körös a dolog, korábban próbálkoztunk már egymással és nagyon-nagyon csúnya vége lett.

Gerinctelen, jellemtelen, bárkin átgázoló embernek ismertem meg őt, olyannak, aki a csillagokat is lehazudja. Tudom, az egy különösen komplikált élethelyzet volt számára akkoriban, és részben meg is értem. Bár semmi nem menti fel, hogy így kezelte a kettőnk közt kialakult helyzetet, én soha senkit nem bántanék ennyire. De azt hiszem kapaszkodott volna belém akkor is, csak valahogy összegabalyodtak a dolgok és akkoriban nem volt erőssége az őszinteség. Nem is tudom, ismerte-e ezt a szót akkoriban. A fontossági lista végén voltam, ez tény. Ki kellett volna szállnom, végleg, de képtelen voltam rá.

És fájt, fájdalmat okozott újra és újra, mégsem tudtam elszakadni tőle. Azóta sem tudom, mi köt hozzá. Gyűlöltem, mégis magam mellett akartam tudni.

Tehetetlen voltam, vagyok vele szemben azóta is.

Aztán eltelt pár év és előkerült újra, beszélni kezdtünk, megint megzavart, megint része lett az életemnek és kaptunk, adtam az egésznek még egy esélyt.

Másfél éve tart.

Mennyit változhat egy ember és mennyire lehet hiteles ez a változás?

Az az ember, aki szemrebbenés nélkül képes volt folyamatosan hazudni, átverni, másfél éve tiszta, mint a hó.

Vannak csavarok a dologban, mindig vannak. Fennakadások, meghiúsult időpontok, ilyen-olyan indokkal lemondva. Én pedig gyanakszom, mert nem akarok még egyszer fájdalmat, nem viselném el. Nem azért nyomozok, és tájékozódom, mert féltékeny vagyok. Hanem mert idejében akarom hazugságon kapni, az első előtti pillanatban, amikor még nem fáj annyira.

A másfél év alatt hallottam pár meredek sztorit, kifogást, stb. És egyszer sem, egyetlen egyszer sem sikerült hazugságon kapnom…. Szeretem, de nem hiszek már neki. Nem mintha bizonygatna bármit. De minden szó, amit kiejt a száján, igaz. Egy-két kattintás a neten, és kiderül minden. Elejtett szavak, facebook bejegyzések másoktól, céges honlap, hivatalos információ. És minden, minden igaz.

Mennyit változhat egy ember?

Mennyit változhat egy olyan ember, akinek lételeme volt a hazugság és még mindig elhallgat dolgokat. De már nem olyasmit, amivel besározná magát, nem apró kis stikliket, nőket, vagy csúsztatásokat. Újabban olyasmiket hallgat el, ami őt védené a szememben. Nem magyarázkodik, nem hoz fel mentséget, akkor sem, ha van. És mindig van. Nem mondja, mennyi mindent tesz értem, kettőnkért, csak kiderül. Nem mondja, mennyit, hogyan kockáztat… és nem panaszkodik.

Fáradtan, betegen, olyan gondokkal a vállán is én vagyok a fontos, amik másnak egyenként is sok lenne. Ha hisztizek a késésért és nagyjelenetet rendezek, nem szól. Beteg, elgyötört, de mindent félredob, ha rólam van szó. És alig vallja be, hogy mi a mentség a fél óra késésre, amiért balhéztam. Magától nem is mondaná, úgy kell kisimogatni belőle, amit talán el se akart mondani, a súlyos érvet, amit persze megint csak kifogásnak érzékelek. Percekig tart, amíg meg merem csókolni, mert biztos vagyok benne, hogy már engedi, hogy megérti, a hiszti nem öncélú volt, hanem fájdalom, mert nem láttam az okokat. Nehezen szokja meg, hogy csak azt tudom, amit elmond. Ő megtesz mindent, de ha hozzám ez nem jut el, akkor nekem lehet, hogy csak a sértettség marad.

Miután elköszöntünk, megköszöni. Megköszöni, hogy megnyugtattam, hogy vele voltam. És bocsánatot kér, hogy beteg. Másnap pedig kiderül, hogy az érv, amit a késésre felhozott, sokkal súlyosabb, mint ahogy pár szóban elmondta. Még két nap múlva az is kiderül, hogy a betegség is sokkal súlyosabb.

Így értettem. Már csak olyan dolgokat hallgat el, amik őt mentenék. Én pedig csak meghatódom és ledöbbenek, hogy így is én kellek, amikor összedől körülötte a világ.

Szeretem, de képtelen vagyok hinni neki. Másfél éve keresem a bizonyítékot, hogy akármilyen pici dologban hazudik, de nincs ilyen bizonyíték. A legapróbb részlet, minden leírt és kimondott szó, minden félmondat a helyén van.

Nem értem, mi ez. Nem értem, hogy lehet ugyanaz az ember.

 

 

Mikor kell kiszállni?

2014 február 4. | Szerző: FBrigitta

Látok boldog párokat, és látok kevésbé boldogokat. Látok nyűglődő házasságokat, ahol még tartják a látszatot, közben pedig egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, és látok olyanokat, ahol már a látszat sincs meg. Látok olyanokat, ahol még nem tudják eldönteni, mit kellene csinálni a helyzettel, és látok olyanokat, ahol már csak idő kérdése, hogy papíron is vége legyen.

Egy nagyon bölcs ismerősöm azt mondta, ami nem működik, abból ki kell lépni.

Én ezt azzal egészíteném ki, hogy ha fontos neked a másik, akkor meg kell próbálni megmenteni a kapcsolatot. Valamiért valamikor szeretted, hátha működhet még némi erőfeszítés árán. Ha érdemes. Ha tényleg akarod.

Egy próbát megér. Esetleg még egyet.

Sok-sok-sok beszélgetést, kedvességet, figyelmességeket, változtatásokat (!!!) és nézzük, mi történik. Ha változik valami, és új esélyt kap a kapcsolat, akkor megoldódott. Egy időre legalábbis.

De nem szabad (TILOS!!!) a végtelenségig próbálkozni. Nem szabad rabolni egymás idejét!! A saját életünk is véges és a párunknak, -akit ugye valamikor szerettünk- is meg kell adni az esélyt, hogy továbblépjen, boldog legyen, ha már velünk nem lehet az.

 

Mi a gond?

Minden kapcsolatban vannak viták, veszekedések, vérmérséklettől függően akár ordítozások, és van, ahol ez nem megy a szeretet, a szerelem, a harmónia rovására. Én például konfliktuskerülő típus vagyok, és azt vallom, ha nem értünk egyet, meg kell beszélni. Nyugodtan. DE! Ha nem megy nyugodtan, akkor emelt hangon, és igen, aki velem él, az tudja, hogy akár az ordítozást is elfogadom, ha ez a tisztázás ára.

//Egy dolgot nem fogadok el, a szőnyeg alá söprést. Ennek egyik módja, hogy ráhagyjuk a másikra, csináljon, gondoljon amit akar, csak hagyjon végre békén. //

Azt akartam ezzel mondani, hogy nem vagyunk egyformák, nekem például az ordítozás is belefér, de nem mindenkinek.

Azt látom, hogy azok a házasságok, kapcsolatok menthetőek, ahol konkrét problémák vannak.

Utálom az anyádat, utálom, hogy nem csavarod vissza a fogrémes tubus kupakját, nem bírom a parfümödet, sokat telefonálsz a barátnőddel, stb, ezeken lehet segíteni, ha mindkét fél akarja, lehet megoldást találni.

Amire nincs megoldás: amikor már látni se bírjuk a másikat. Amikor már nem érdekel mit gondol, mit érez, mi történik vele. Amikor rosszul vagyok, ha ránézek, nem tudom, mi bajom vele, de látni se bírom. Inna inkább a haverokkal, csak ne is lássam. Amikor már mindegy, hogy ,,van-e rajta sapka, vagy nincs rajta sapka”.

 

Hol az a pont?

Úgy látom, hogy azok a kapcsolatok zárulnak emberi módon, kulturáltan, ahol időben belátják, hogy vége, még mielőtt átvitt vagy tényleges értelemben megölnék egymást. Be lehet fejezni egy kapcsolatot barátian, ha pedig gyerek is van, akkor ez mindkét fél érdeke kellene, hogy legyen.

Amikor már vége, elmúlt, eltört, nem lehet megjavítani, vagy látni se bírom, akkor be kell fejezni. A nyűglődéssel egyrészt ahogy már mondtam, raboljuk egymás idejét, másrészt napról napra romlik a helyzet és eljutunk odáig, hogy ha tönkretetted az életemet, te szemét, akkor én is tönkreteszem a tiedet. És természetesen mindig a másik a hibás. Van értelme? Semmi. Lapát, és mindenki megy a maga útján.

 

Ilyen egyszerű lenne?

Nem. Nehéz és fájdalmas. A döntés is, a folyamat is. Olyan, mintha éveket dobnánk ki az ablakon, és mintha valami hatalmas hibát követtünk volna el, amit nem tudtunk kijavítani. És részben így is van, minden kapcsolat vége egyben kudarc is, mert vagy eleve rosszul döntöttünk, nem megfelelő emberre ,,pazaroltuk” az érzéseinket, vagy csak később romlott el, de ugye ahhoz is két ember kell.

Csak úgy lehet lelkileg feldolgozni, ha belátjuk, nem volt minden olyan szörnyű. Voltak szép pillanatok, évek, események, amire szeretettel gondolunk vissza. Ezeket el kell ismerni. De be kell látni azt is, hogy voltak olyan dolgok, amik miatt vége, nem érdemes folytatni. Addig kell kiszállni, amíg nem bonyolódunk bele a méltatlan sárdobálásba.

(apró kitétel: a ,,rád pazaroltam a legszebb éveimet” a legócskább mondat, amit el tudok képzelni. Miért nem léptél ki, ha olyan szörnyű volt?)

Ha elismerjük a hibáinkat, és levonjuk a következtetéseket, a következő kapcsolat egészen biztosan sokkal jobban sikerül majd.