amit nem mondhatok

2021 január 7. | Szerző: FBrigitta |

Elmondtam, neked, mit éreztem melletted.

Elmondtam neked, mit gondolok rólad.

Elmondtam neked, mit vált ki belőlem a személyiséged. A csókjaid, az érintésed.

Elmondtam neked, mit éreztem, amikor szó nélkül és magyarázat nélkül újra és újra kiléptél az életemből.

Elmondtam, bár csak írásban, mert szóban, szemtől szemben nem adtál rá lehetőséget. De ott van, most is ott van, visszakereshetően az e-mail fiókodban.

Mert minden szavam eljutott hozzád. És őrzöd most is. Minden szavam, a kedvesek, a felháborodottak, a simogatóak… a fájdalmaim… a szavaim, amikkel azt kértem, könyörögtem, hogy mondd ki végre, engedj el…. mondd ki, mert magamtól nem vagyok képes továbblépni. Nem mondtál ilyet soha.

Most pedig, hogy újra része vagy az életemnek, nem mondhatom el.

Nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek, mert téged ez megrémít.

Nem mondhatom el, mennyire aggódom érted, mert ettől azt hinnéd, gyengének látlak.

Nem mondhatom el, mennyire félek, hogy játszmák jönnek még, pedig mindketten tudjuk, hogy nem veszíthetjük el egymást. Pedig az újabb fájdalmakat jó lenne megúszni.

Nem mondhatom el, hogy nagyjából értelek…. tudom, ez még jobban megrémítene, mint ha azt mondanám: szeretlek.

Nem mondhatom el, hogy tudom, ahogy te is sejted, hogy ebből a kapcsolatból nincs kiút.

Nem mondhatom el a Jóslatot, ami életben tartott. Nem beszélhetek a Barátaimról, akik erejükön felül, türelmük utolsó morzsáival is támogattak, meghallgattak, és értették, amit érzek kettőnkről….  hogy minden, amit átélünk, eleve elrendeltetett. Hogy nincs menekvés ez elől a Szerelem elől, se neked, se nekem.

De azt hiszem ezt már te is tudod.

Bonyolult vagy, érzékeny, sérült és sérülékeny. Gyanakvó. Szeretetre vágyó és szeretettől rettegő. Ragaszkodó és kötődéstől rettegő.  Nagyobb lelked van, mint bárkinek, akit ismerek. Magamat is beleértve, és ez nagy szó.

Megjártam a poklot, miattad, érted, kettőnkért. Nem adtam fel. Kiléptél az életemből, de nem vágtad el a szálakat, és az ajtót résnyire nyitva hagytad. És miközben nem tudtam, mi történik veled, csak azt tudtam, hogy az enyém vagy…. te megjártad a poklot, értem, kettőnkért. Évtizedes kínokat tettél le, a legmélyebb félelmeddel néztél szembe újra és újra. Megtetted, harcoltál, pedig erre az útra azt mondtad, ez túlságosan fájna, ezt NEM. De megtetted, vállaltad újra és újra. És nem adtad fel.

Nézem a régi, nagyon régi fotóidat. Hasonló arcok, az arcaid, mégis mind más. Egy dolog állandó: a fájdalom a szemeidben.

És nézem a mosolyt, ahogy most vársz rám, a mosolyt, amit korábban soha nem láttam. Hallom a nevetésed. Hallom a hangod, ami tele van élettel. És nézem a szemeidet, amiben már nincs fájdalom, csak erő és önbizalom.

Köszönöm, hogy visszataláltál. Köszönöm, hogy szerethetlek.

Még ha ezt nem is mondhatom el neked.

Talán majd egyszer