eltűnős

2019 március 23. | Szerző: FBrigitta |

Szerelem az, amit annak érzel -énekelte az R-Go sok évvel ezelőtt.

Olvastam egy nagyon jó cikket pár éve, ami arról szólt, hogy igazából nem az a szerelem, amikor remeg a térded és meg se bírsz szólalni. Ma már hihetetlen, hogy én is olyanban éltem, és egy ilyen érzés tette ki a mindennapjaimat és az összes gondolatomat…. A nagy Ő, akiről annyit ábrándoztam, lestem minden lépését, mindig ezt váltotta ki belőlem, mégis mindig azt kívántam, soha ne múljon el. Ha nem lehet az enyém, az se baj, csak ez az érzés maradjon meg örökké. És persze Ő a közelemben.

Úgy múlt el, ahogy jött, egy pillanat alatt, bár jóval megrázóbb volt az a végső pillanat.

Bánom-e? Nem is tudom. Nem csodálkozom a korábbi érzéseimen, a mostanin annál inkább. Azon, hogy így ki tudtam tenni az életemből.

Azon még inkább, hogy engedtem, hogy valaki besétáljon az életembe, akitől átértékeltem a szerelemről való elképzelésemet, a jövőbeli terveimet, az ideális férfiról alkotott képemet.  A Férfi, akit szeretek, 120%-os. A biztonság, a megfontoltság, intelligencia, odafigyelés, udvariasság, stb, stb….. külön édekes, hogy a 120%-ot úgy is sikerül összehoznia, hogy van egy nem is olyan apró bibi….. eltűnős. Megvan a saját élete, dolga, feladatai, és a felsőbbrendűsége. Ami messzemenőkig megalapozott. Viszont megakadályozza azt, hogy tiszteletben tudja tartani mások idejét. Ez még korrigálásra szorul, mert 120% ide vagy oda, ez nagyon nincs így rendben.

DE ami a lényeg. Nem remeg a térdem, nem remeg a hangom, nem kell ugrásra készen tartanom az agyamat, hogy mikor mire kell visszavágnom. Mellette jó. Nő vagyok, egy valódi Férfi mellett. Nem pasi. Férfi. Az érintése, a bőre, az illata úgy tökéletes, hogy természetes. Nem kell megszoknom, mert olyan, mintha őt vártam volna. A humora, a hangja, a beszélgetéseink, a türelmetlensége, a rosszalló nézése, a félmosolya. Fájdalmat okoz az eltűnéseivel, mégis szeretem.

Szeretem, amióta megcsillant a szemüvege, ahogy kinyitotta a kocsiajtót, hogy beszálljak. Szeretem, ahogy hallgatta az összevissza szövegelésemet zavaromban, mert az a csillanás megállított egy pillanatra és halvány fogalmam sem volt, hogy jutunk ki az utcából, amit ismerek, mint a tenyeremet…. Szeretem, amióta végigbeszéltünk egy egész estét, az sem zavarta, hogy beleettem a kajájába és kocsikáztunk a városban későig…. és beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást. Mintha rég nem találkoztunk volna. Nem mondhatom el, még sokáig nem, hogy az aznap estéből nem sok mindenre emlékszem. Még vacsora közben, mikor teljesen összeszedetten képes voltam kérdezni-válaszolni-szórakoztatni…. közben valójában az foglalt le, hogy beúszott a fejembe egy kérdés. Ami még soha, senkivel, senki mellett, első randin meg főleg. A kérdés, hogy szeretném-e hogy megcsókoljon. És rögtön utána a válasz is egyértelmű volt. Igen. Pedig akkor még nem tudtam.

Hogy szerelmes leszek, abban a pillanatban, amikor megcsókol. Pontosan úgy, ahogy ,,kell”, de még inkább, ahogy el se tudtam képzelni. Hogy felemel, elemel a földtől a csókja, az érintése, a bőre, minden vele töltött pillanat. Hogy tökéletesen és pontosan ráérez, mit szeretek. EZ az, ami karmikus. ÉS minden út, ami ide vezetett.

Mikor megkérdezte, kit keresek, fontosnak tartottam kifejteni, hogy nem megyek férjhez és nem költözöm össze senkivel. Ő pedig elmesélte, hogy nem lehet szerelmes, mert az nagyon megborítja, nem tesz jót neki. Kettőnk közül én biztos, hogy azóta meggondoltam magam. És ha ez karmikus -és biztos, hogy az- akkor már ő sem az, aki pár hónappal ezelőtt volt.

Milyen messze van még, amikor majd kimondhatom, hogy szerelmem, amikor már biztos, hogy nem menekül el… a szótól, az érzéstől, a lehetőségtől…. kettőnktől….