újra béke

2017 február 15. | Szerző: FBrigitta |

Telefonáltál, nekem háttal, én pedig tudtam, hogy ezek az utolsó percek.

A hátadra tettem a kezem, aztán megálltam melletted. Nem néztél rám.

Volt még két jelentkező a semmi kis idődre, a pár percre, ami maradt még belőle. Nagyon szeretlek, de tudom, hol a helyem és tudom, hogy a munka az első. Átengedtelek. És még mindig nem néztél rám.

Beszélgettél, egyeztettél, és éreztem a hangodon a feszültséget.

Aztán menned kellett.

Ismerlek, jobban, mint magamat, nem akartál hozzám szólni, robbanni tudtál volna a dühtől.  Úgy akartál otthagyni, hogy nem szólsz hozzám.

De valami, talán az elmúlt évekből ragadt valami rád tőlem, vagy nem tudom, mi villant át az agyadon. Rám néztél, és azt mondtad: későn jöttél.

Válaszolni se engedtél, csak mondtad, hogy vártál egész reggel, vártad, hogy jöjjek és én nem jöttem.

Nem tudtam jönni, elmondtam miért. Meg se hallottad. Csak mondtad a magadét, hogy vártál és nem jöttem.

Minden perc ünnep, amikor veled vagyok, nem gondolhatod, hogy szándékos volt. Nem is gondoltad. Te ilyenkor nem gondolsz  másra, csak a sérelmeidre. Semmi nem jut el hozzád.

Értettelek. Az értelmezésed szerint kiléptél a komfortzónádból miattam, én pedig megszivattalak. Ennyi jutott el hozzád.

A napot végigbőgtem, kontroll nélkül, hullámokban.

Aztán írtam egy bocsánatkérő smst, és hogy mondj bármit, helyet, időt…. persze nem válaszoltál.

Másnap.. gondoltam, kialudtad a haragodat, küldtem az újabb smst, haragszol-e még….? Semmi válasz.

Ha nem Te javasoltad volna azt a -végül elmaradt- reggeli beszélgetést, azt gondoltam volna, hogy nem akarsz tudni rólam. De két válasz nélkül hagyott sms nekem is sok volt. Bár szeretem minél gyorsabban tisztázni a félreértéseket, sérelmeket, de felhívni téged nem voltam képes, az üzengetést pedig feladtam.

Ha ezzel együtt lettek volna kétségeim az érzéseidre vonatkozóan, az ezt követő héten eloszlattad. Mindent tudok a napjaidról, közös kedvencünk mindent megoszt velem. Gyakorlatilag tomboltál. Csapkodtál, hisztiztél egész héten.

Tudtam, hogy bánt, tudtam,hogy fájdalmat okoztam, de bocsánatot kértem. Ha egyáltalán elolvastad.

Szóval ámokfutásod híre eljutott hozzám, természetesen. Egy hét után felhívtalak. Gyávaságom csak két csengetést engedélyezett, nem mertem megvárni, amíg felveszed. Visszahívtál.

Nem voltál egyedül.

Pár mondat után rákérdeztem, haragszol-e még.

Annyit mondtál: Nem. Igaz, ezt vagy ötször.

Nem kérdezted, miért kellene haragudnod.

De ez kioltotta a megbántottságodat.

És ahogy hallom, azonnal visszaváltoztál tündérkirályfivá.

Véletlen egybeesés lenne? 😀