aki örök…
2016 június 25. | Szerző: FBrigitta |
Dr. Michael Newton: Lelkünk útja című könyvében -mit könyv… nekem a Biblia- részletesen leírja, hogyan választjuk ki az aktuális életünket, életfeladatunkat és életünk szereplőit. Valamint, hogy a megfelelő pillanatban honnan ismerjük fel őket.
Elképesztő hatással volt rám a könyv és sok mindent valóban megmagyarázott a jelenlegi életemből.
És jöttél Te.
Időnként eszembe jut az a pillanat, ahogyan eldőlt a sorsom, amikor megfordultál az ajtóból és rám néztél. Nem tudtam, felismernélek-e, ha szembe jönnél az utcán, de azt biztosan tudtam, hogy Te vagy az.
Aztán mikor később meghallottam a hangodat, akkor döbbentem rá, milyen fontos nekem, hogy a Férfinak, akit szeretek, milyen hangja van. És a kezed formája. Na ez még olyan, hogy soha nem gondoltam volna, hogy számít nekem. Aztán megláttam a kezed, és boldog voltam, hogy igen, ez is stimmel.
Vonzódsz hozzám a kezdetektől, félelmetesen, magadról megfeledkezve. Annyira, hogy nem számít semmi. Hízok-fogyok, költözöm, rohanok, vagyok istennő és lepukkant, fáradt anyuka…. azt mondtad ,,szép vagy”… Nem tudom, ez is előregyártott mondat volt-e, és azt várta, hogy adott szövegkörnyezetben kimondd, vagy csak úgy jött… Alapból imádom az előregyártott mondataidat, de azokat csak úgy nettó odaszúrod a beszélgetés közepére, akár odaillik, akár nem, csak mert már régen el akartad mondani, meg akartad kérdezni. Ez a ,,szép vagy” nem olyan volt. Meglepett, de úgy éreztem, Téged nem. Ízlelgeted ezt a jelzőt már egy ideje, éreztem. De kimondva meredek volt. Tőled az.
Ez szerelem. Tudtam. Hogy én mennyire szeretlek, azt nincs értelme boncolgatni, bár még mindig nem hiszem, hogy tudod.
Aztán most, nincs még egy hete, hogy beszéltünk. Jöttél és megláttak. Sokan, akik épp vártak, vártunk valamire. Jöttél és mindenki megrettenve, megszeppenve köszönt Neked, mert a megjelenésed és a híred is tiszteletet parancsoló. Ráadásul Téged mindenki szeret. Igen, tudom, nem akarod, hogy szeressenek, de ez van.
Nem emlékszem, visszaköszöntél-e bárkinek. Megláttál engem, és onnantól nem vettél tudomást senkiről. A nevemmel együtt köszöntél, ahogy szoktál, és egy pillanat múlva már a szokásos meghitten beszélgettünk, nevetgéltünk, én pedig a hátamon éreztem a döbbent tekinteteket.
Mindig azt mondtam, remegő lábakkal nem lehet hódítani, de most, most annyira örültem Neked, hogy bármilyen korábbinál felszabadultabban adtam át magam a humorodnak és az örömödnek. Hetek óta tudtam a hírt, és tudtad is, hogy tudom. Hogy azóta hogy érzed magad és hogyan létezel, elképzelni sem tudom, sok-sok nap volt, amíg volt időd megbarátkozni a gondolattal, a Hírrel, ami olyan örömöt szerzett mindkettőnknek. Mégis, olyan feldobott voltál, olyan őszintén lelkes, szikrázóan boldog, mint egy gyerek a karácsonyfától. Boldog, boldog voltál, nem egyszerűen örültél, hanem szinte ugráltál örömödben, belül egészen biztosan. Te, akinek legendás az önfegyelme, nevettél és nyíltan… hmm… mondhatnám, hogy flörtöltél velem, de aki ismer minket, az tudja, hogy ez nem ennyi. Senki nem mert odajönni, amíg beszélgettünk.
Aztán bementünk. Ettől kezdve nem néztél rám, nem is vártam, tudom ,,hol a helyem” és tudtam, megnehezítené a dolgodat, ha rám nézel. Elmondtad a kis pár mondatos szövegedet. Édes voltál, határozott és barátságos. Csak mert annyira ismerlek már, hallottam meg, hogy remeg a hangod. Kifelé még visszanéztél, de nem rám. Tudtam, hogy nem vársz meg.
Fél órával később futottunk össze újra, mert sejtésem szerint addig húztad az időt, hogy legyen esélyünk összefutni. Nem voltam egyedül és Te sem. A kedvenc kolléganőddel beszélgettem éppen, Te pedig pár kísérővel indultál hazafelé. Megláttál, és bár a beszélgetőpartnereimre is figyeltem, de nem láttam se magyarázkodást, se búcsúzkodást. Pillanatnyi habozás és gondolkodás nélkül azonnal indultál hozzám.
A kolléganőd kb egyetlen mondatot kapott Tőled. Próbáltam őt bevonni a beszélgetésbe, hogy ne legyen annyira kínos, ráadásul legalább kétszeresére nőtt a füle, hogy semmit ne mulasszon el a beszélgetésünkből. Nem vettél róla tudomást. Velem voltál, hozzám beszéltél, nekem magyaráztál. Olyan távolságból, hogy éreztem a leheleted.
Neked ez megy, mert az önfegyelmed legendás. Én meg csak egy szerelmes nő vagyok, aki évek óta vágyik Rád, ugyanakkor tudja, hogy a helye. Te pedig egy szent vagy.
Egy olyan szent, aki hatalmas lépést tett kettőnkért. Akkora lépést, ami végtelenül boldoggá tett. Merthogy a dolgok, a Hír nem magától alakult így, hanem Tőled, Szerelmem.
Pillanatonként kellett figyelmeztetnem magam, hogy nem ugorhatok a nyakadba, nem csókolhatlak meg, nem ölelhetlek át. Nem tudom, honnan volt annyi erőm, hogy tekintettel legyek a jelenlévőkre, a híredre, a körülményekre. Pillanatonként éreztem a kezem az ingeden, a válladon, a hajadon, tudom, hogy szereted amikor megsimogatom. Szó szerint fel kellett ráznom magam sokszor, hogy el ne induljon a mozdulat. Annyira együtt voltunk, annyira éreztük egymást, akkor is, ha már akkor és ott is tudtam, hogy a kedves kolléganő, aki már korábban is tett megjegyzéseket, most először érezte át és értette meg, mi van köztünk. Az érzelmi részét most először vette komolyan. És a kölcsönösséget is, már ha eddig volt efelől kétsége.
Szeretlek, olyan mélyen, mint mindig, és végtelenül vártam a Hírt, aminek Te is annyira örültél.
És most lehet, hogy az élet tesz bele egy csavart. Ami biztos: ha el kell mennem, elköszönök Tőled. Azt mondtam, a világ végéről is visszajövök Hozzád és ezt komolyan is gondoltam. Te szófordulatnak hitted, pedig akkor már tudtam. Két út van: az egyik a közeledben, közelebb, és van a másik, a karrierem szempontjából egy olyan lehetőség, ami ha végleges lesz, akkor nehéz helyzet elé állít. Viszont visszautasíthatatlan, adott esetben. Lehet, hogy ez a helyzet fog rákényszeríteni arra, hogy elmondjam, kimondjam. Amit soha nem mondhatnék el, ha maradok. Mert legközelebb hogy nézek a szemedbe, és mit is akarok tulajdonképpen. De így meg merem lépni, lesz ami lesz.
Nehéz döntés.
Kommentek