04 27

2016 április 28. | Szerző: FBrigitta |

Még pár napig eltart a tegnap reggel hatása.

Nem tudok fogalmazni, csak kattognak a gondolataim és az arcodat sem látom.

Csak azt tudom, hogy egyfolytában néztél engem és mosolyogtál. Már tudják, hogy hozzád jövök. Hogy a hátunk mögött mit beszélnek, az téged sem érdekel már. Mindenki tudja, hogy szent vagy, aki egy tökéletes család feje. Mégis… látják, ami történik. Azt hiszem, az intelligensebb kollégáid tudják, hogy ami köztünk van, az nem lép át a falakon és a te falaidon, határaidon sem. De azt érzem, látom, hogy tisztelik az érzéseinket, és ők is látják, hogy ez szerelem. Az el nem múló fajtából.

Tudom, hogy mindig vársz, jelentették a kémeim, akik látják, milyen csalódott vagy azokon a reggeleken, amikor nem jövök. Azt is tudom, hogy nem érted, miért nem futkosok már utánad. Legalábbis gyakrabban. Azt is tudom, hogy meg se fordul a fejedben, hogy magadtól kezdeményezd, hogy valahol máshol beszélgessünk. Te nem vagy olyan. Így még valahogy megőrzöd magad előtt a látszatát annak, hogy ez ,,csak” barátság. Vagy nem is tudom, hogy annak nevezed-e még. Nem tudom, szembenéztél-e már azzal, amit érzel, de mindegy is. Akár igen, akár nem, nem várok tőled közeledést, mert az már döntés részedről. Azzal már felvállalod magad előtt, amit irántam érzel, és te ezt soha nem tennéd, ehhez túl tiszta vagy.

Tegnap reggel a magad visszafogott módján újra jelezted, hogy több vagyok, mint azok, akikkel nap mint nap találkozol. Te kimondtad, én jóváhagytam. Tudjuk.

Nevettünk. Sokat és szívből. Olyan jót vitatkoztunk, mint utoljára pár éve, amikor még naponta találkoztunk. ,,Akkor most megkapom a menetrend szerinti kioktatást?”- kérdeztem, és te, egy pillanatra se kibillenve az észosztásból, bólintottál. Annyira szeretlek.

Nem volt tíz perc, amit együtt töltöttünk, de nekünk ilyenkor mindig olyan sok minden belefér. De most neked is kevés volt. Megint csak nem érdekelt téged, hogy ki látja és hallja, mikor elmondtad, mikor szeretnél látni. Még mindig azt hiszed, ha ,,ott” találkozunk, akkor hivatalosnak tűnik. Tudom, máskor, másokkal is beszélgetsz, azt hiszed, ez is olyannak tűnik. Azt hiszem, rajtad kívül mindenki látja, hogy ez nem igaz.

Amikor találkozunk valakivel, akit kedvelünk, vagy szeretünk, örülünk neki. Te nem egyszerűen örültél, te boldog voltál tegnap reggel. Nem billentél ki a legendás önfegyelmedből, de a pillangók ott röpködtek, közvetlenül a tüzijáték mellett. Mekkora hülye képzavar. De így volt. Érzem a boldogságodat, amikor velem vagy. Érzem, hogy mindegy, miről beszélünk, csak együtt legyünk. Érzem, hogy ha kimondjuk a varázsszót, akkor minden megváltozik. Akkor, amikor majd valamelyikünk átlépi végre azt a határt. Nem fogsz kevésbé szeretni. Olyan már nem történhet. De bonyolultabb lesz a helyzet. Talán őszintébb. Vagy borul minden. És ásó meg a kapa….. Szeretlek.