egyszer volt….

2016 március 19. | Szerző: FBrigitta |

Egyszer volt, hol nem volt, életemnek abban az ellentmondásos szakaszában, amikor elképesztő mennyiségű pozitív visszajelzést kaptam a külsőmmel és úgy általában saját magammal kapcsolatban, viszont ennek kezelésére nem voltam felkészülve.

A srác talán ismerős volt a suliból futólag, de azt hiszem, egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy ki ő és mit csinál. Egy kép van előttem már hmm…. huszonsok éve, ahogy a mellettünk lévő társasággal táncol és a mellette lötyögő csajhoz lehajol, hogy mondjon neki valamit. A látóterében voltam, mégsem nézett rám. Nem az volt a problémám, hogy nem ájul el a szépségemtől vagy kér feleségül azonnal, egyszerűen meg se látott. Megértettem volna, ha rám néz, aztán elfordítja a fejét, de totálisan levegőnek nézett. Valami önbizalom-kezdemény azért lehetett bennem, ha ez nem elszomorított, hanem felháborított. Seggfejnek tűnt, de valami megfogott benne, bár nem volt az esetem. Épp túl voltam egy kapcsolaton, és az időmet a nonstop bulizás és a vadászat tette ki. Tehát nem agyaltam sokat rajta.

Legközelebb egy buliban láttam. Az a két ember, aki tudja, hogy ez a blog az enyém, pontosan tudja az évet is, a dátumot is, a nevet is. A két ember közül az egyik ott is volt, az első percektől.

A buli egy nagyon kedves barát lakásában volt és elég sokan összegyűltünk aznap este. És még csak nem is ittunk sokat. Ahhoz mindenesetre eleget, hogy a világ közepének érezzem magam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy asztal körül üldögélünk páran, és a mai napig el tudnám mondani, sorban, név szerint, hogy kik. A seggfejnek látszó-rajtam keresztülnéző- akkor még idegen kettővel jobbra ült tőlem, és azonnal rám kattant, ez látszott. Világ közepe stílusban játszottam az agyam, és épp nagy hangon azt elemeztem, hogy a jelen lévők közül kit ismerek és kit nem, amivel az az egyetlen célom volt, hogy megtudjam végre, hogy ő kicsoda. Megkérdezni túl egyenes lett volna, nem az én stílusom. Főleg amikor a nagy pofámmal leplezem az elképesztő zavaromat.

Aztán táncolni hívott, én pedig mentem. Valami elképesztő szenvedéllyel kavarodtunk egymásba, soha életemben nem kívántam ennyire senkit. Mondom, nem ittam sokat, de nem vettem észre, mikor ürült ki a szoba, ahol táncoltunk, a többieknek annyira kínos volt, hogy egyszerűen magunkra hagytak minket. Sok minden történt még aznap este, összeveszés-kibékülés is, aztán hajnal felé hazakísért. Érdekes pontja az életemnek, hogy ami ezután történt, azt rajtunk kettőnkön kívül senki nem tudja. Ő senkinek nem beszélt róla, ebben biztos vagyok, és én sem, azóta sem.

A nagy lényeg, hogy olyan haraggal váltunk el, hogy jó darabig nem is köszönt. Aztán jött egy újabb buli, ahol összefutottunk, és kezdődött az egész elölről. A végkifejlet mindig ugyanaz volt, sértődés, összeveszés, balhé…. újabb buli, és újra együtt. Nem tudtunk ellenállni egymásnak. Egy idő után már tudta, mivel borít ki, és komolyan erőlködött, hogy a kedvemben járjon. És nem ment. Nem értettem én sem. Nem gondolom, hogy szerelemnek kellene nevezni, de vágy volt, abból a legerősebb, amit el lehet képzelni, talán a ,,pusztító” jelzőt használnám leginkább. Se veled, se nélküled. De talán mégis együtt, de neeeem, mégsem. És ez sokáig így ment.

Nem tudom, melyikünk adta fel előbb, de továbbléptünk. Erre kizárólag a józan ész volt a motiváció, mert az egymás iránti vágy és érdeklődés soha nem szűnt meg.

Ő felnőtt azóta, nekem nem sikerült.

Sok évvel ezelőtt aztán egy végtelenül elhagyatott és mélységesen reményvesztett állapotomban beszéltünk. A rövid lényeg az volt, hogy ő nem ismer engem. Nem tudja, ki vagyok, nem emlékszik. Értetlen voltam. Még talán el is hittem, abban a döbbent pillanatban.

Aztán megértettem.

Annyira megbántottam, hogy kitörölt az életéből. Olyan mély fájdalmat okoztam, amit nem tudott másképp feldolgozni. Mai napig hallom a hangját, ahogy megkérdezte, hogy de azért szép emlék volt? De végig ragaszkodott hozzá, hogy nem ismer, nem tudja, ki vagyok.

Gondolkoztam, ahogy korábban is, hogy hogy jutottunk idáig? Mindig, amikor rá gondoltam, tudtam, hogy túl erőszakos és túl sok volt ő akkoriban hozzám, én meg egy önbizalomhiányos liba voltam. De épp ez tette olyan elképesztően vonzóvá, bár mindig állat volt, és megijesztett, felháborított, de tetszett, ezt akartam, akkor mi volt a baj?

Elteltek újabb évek, mire rájöttem a megoldásra. Ami tulkp nem is számít, de mindenképpen el akarom mondani neki. Nekem fontos, hogy megtudja, így pár évtized késéssel, hogy nem vagyok olyan seggfej, mint amilyennek hisz, és hogy tulajdonképpen a kommunikáción borult minden. Félreértettük egymást, hülyék voltunk és fiatalok.

Ő egy nagyon jólnevelt rendes srác volt, aki épp a lázadó korszakát élte, számomra taszítóan vadul, és nem tűnt fel, hogy mégsem volt soha olyan vad ez az időszaka, mint az enyém. Azt gondolom, hogy a viselkedése sokszor nála is a bizonytalanságot és az önbizalomhiányt palástolta. Nem félt tőlem, de úgy közeledett hozzám, ahogy akkor célszerűnek látta. A mai énem tudná kezelni, az akkori nem tudta.

Szeretnék bocsánatot kérni, vagyis inkább elmondani, mit gondolok az egészről, és minden vágyam, hogy legyen még rá lehetőségem ebben az életben. Megkeresni nem fogom. ,,Odafent” majd tudják, mikor jön el az ideje.