Anya

2015 szeptember 5. | Szerző: FBrigitta |

Nem merem megszámolni az éveket, hány éve nem vagy már velem. Nehezen, de megtanultam, megszoktam, hogy nem hívhatlak minden nap minden marhasággal, és nincs már, akit őszintén érdekeljen, hogy mi van velem. Nincs már, akinek én vagyok a legfontosabb. Bár meg kell, hogy mondjam, megkönnyebbülés is, hogy nem okozok már fájdalmat, aggódást Neked akaratlanul sem.

A hétköznapokat volt nehéz elfogadni, az ünnepeket könnyebben ment. Viszonylag könnyű átvészelni az anyák napját és a karácsonyt is, utóbbi soha nem jelentett különösebben sokat. Ami megvisel, az a névnapod és a születésnapod… minden, ami személyes. Napokkal előre figyelem és tudom a dátumot és aznap talán picit még többet gondolok Rád.

A dalok, amiket szerettél, szerencsére nem jönnek szembe sehol, nagyon különleges ízlésed volt, ez most jól jön. Amikor elég erőt érzek magamban, olyankor néha megkeresem őket és emlékezem.

De bárhol, bármikor felismerem a Hajnalka-virágot. És ez azért odacsap.

És hát ott az október minden évben, ami az imádott unokád születésnapjával kezdődik, és a halálotok évfordulójával folytatódik sorban, sorban…. Minden évben a túlélésért kell megküzdenem ilyenkor. Mintha direkt csináltátok volna Ti, a Legfontosabbak, de így tulajdonképpen egyszerre túl vagyok rajta. Ilyenkor sem égetek több mécsest, mint máskor, mert év közben is szoktam….

Nem járok temetőbe, mert nincs értelme, a képmutatás nem érdekel. Amikor Rád gondolok, itt vagy velem. Gyakran beszélek Hozzád, tudom, hogy tudod. Fáj, hogy nem láthatod a csodálatos unokáidat, végtelenül boldoggá tenne Téged. Olyanok lettek, amit el se tudnál képzelni… De ha látod őket, büszke vagy rám, tudom. Ők ismernek Téged, bár nem emlékeznek Rád. Úgy állok mellettük, ahogy Te tetted.

Próbálom visszafogni magam, próbálok nem kérni segítséget Tőled. Ez nem fogadalom, egyszerűen úgy érzem, ahogy Nagyinak is mondtam… Ő sokszor mondta, kérjétek Anyát, hogy segítsen. Én neki is azt válaszoltam, annyi mindent tettél értünk életedben, legalább odaát hagyjunk békén, hadd járj azon az úton, ahol menned kell.

Tudom, hogy nem vagy már. Itt nem. Minden pillanatban tudom, az álmaimban is, amikor néha beszélhetek Veled.

Mégis…. ma volt egy tudathasadásos pillanat….

Fogorvosnál voltam délelőtt és a húzás után még sokáig vérzett a helye. Még órák múlva is a vérzést kellett csillapítanom és késő este vettem észre, hogy egész nap nem ettem. Még mindig nem volt 100% a helyzet, és egy egészen töredék pici másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy megkérdezlek, mi a normális ilyenkor, mikor lehet már enni és hogy lehet a vérzést elállítani, vagy mi az a kaja, ami árthat. És álltam a nappali közepén döbbenten, hogy évek óta felnőttként és anyaként, sőt egyedülálló, mindentmegoldó-túlélő anyaként még mindig van, ami nem megy, amit nem tudok, amihez Te kellesz… kellenél. Olyan nagyon elveszett vagyok nélküled. Haragudnál, ha tudnád, hogy Rólad írok, még ha névtelenül is, de nyilvánosan. A túléléshez kell. Tudom, értem, hogy nem vagy. Tudom, hogy jobb így Neked. Csak azt nem vagyok képes felfogni, hogy már soha többé nem leszel.

Nagyon szeretlek.