polc2

2015 augusztus 30. | Szerző: FBrigitta |

Április 5-én írtam egy bejegyzést a szőnyeg alá söpört problémákról, a figyelembe nem vett jelekről….

Nem tudtam és nem kívántam a folytatást….

Esküszöm….

Nyilván nem kis mértékben vagyok hibbant, hogy így gondolkozom. Nem vagyok jó ember, csak végtelenül önző. Mindenekfelett szeretem jól érezni magam. Ami olyasmiket is magába foglal, hogy lehetőség szerint nem bántok másokat. Nem azért, mert jó vagyok, mint ahogy nem vagyok, hanem mert az okozott fájdalom nekem is fájna.

Aztán: Szeretném, ha azok az emberek, akikhez közvetlenül vagy közvetetten közöm van, boldogok lennének. Értem ezalatt például meglepő módon az exférjemet és új feleségét, vagy épp a Szerelmem feleségét. Utóbbi boldogságát lehetőség szerint nem a Nagy Ő-vel szeretném látni, minden vágyam, hogy az -egyébként gyönyörű- hölgy találjon egy magához illő pasit és húzzon el a vérbe.

Azt akarom ezzel mondani, hogy soha nem fordult elő, hogy rosszat kívánjak neki, még neki sem, pedig ő aztán pontosan az utamban áll. Minden vágyam, hogy boldog legyen-valaki mással. És ebben az esetben sem az emberi jóság az indítékom, hanem az önzésem.

ad1: ha a halálát kívánnám, olyan gyorsan ütne rám vissza a saját rosszindulatom, hogy azt se lenne időm kimondani, hopp….

ad2: ha betegséget vagy halált kívánok és tegyük fel, bekövetkezik…. az szentté avatja…. akármilyen volt is a házasságuk, még ha Életem Szerelme (a Hosszú Távú Kiválasztott, a Plátói Örök Szerelem) nálam kötne is ki, egész életemben hallgathatnám, hogy szegény első felesége milyen jó ember volt…. úgyhogy úgy döntöttem, a legjobb megoldás, ha boldogságot kívánok neki, de mással… ez mindenki számára feldolgozható, win-win helyzet…. kecske is, káposzta is…..

A Kedvesem egész más eset.

Ott komoly problémák vannak otthon. Viszont szintén aljas önző érdekből azt szeretném, ha vele kapcsolatban minden maradna a régiben, ő otthon, én itt, és időnként találkozunk, kölcsönös megelégedésünkre.

Tehát távolról sem kívánok rosszat asszonykának, mert ha vele bármi történne, Kedvesemet megszállják az önkéntesek, akik szívesen megosztanák vele az életét… meg az ágyát…. És minden jelentkező közelebb van, mint én. Másrészt…. ha én kerülnék képbe… az a kapcsolatunk végét jelentené, mert én nem vagyok szerelmes, nem belé vagyok szerelmes, képtelen lennék vele élni, nem bírnám elviselni a nyomuló nőcskéket…. és neeeem, nekem így jó, ahogy van. Asszonyka vigyáz a tulajdonomra, mert féltékeny, mint állat, de ő van birtokon belül, mindenki elégedett. Volt.

Tehát:

NEM én voltam az, aki akármilyen vonzással, rezgéssel, vuduval káoszt és szó szerint rontást hoztam rájuk.Bármilyen rosszat kívánnék neki, az rám is kihatna és semmi jó nem származna belőle, sőt….

Ami a ,,polc” című bejegyzést ihlette, az se volt piskóta. Azt gondolom, lehettek előzményei annak a tavaszi pofon-özönnek, amit a hölgy kapott, már akkor is döbbenten álltam előtte. Igen, vannak véletlenek, de ennyi nincs. Már akkor is nagyon durva jelei voltak annak, hogy ,,odafent” közölni akarnak valamit, nyilván már régóta, és mivel nem veszi a jeleket, ezért az útmutatás már a lökdösés fázison is túl a helyrepofozás útjára lépett. Döbbenetes volt és sajnos engem is érintett az a sorozat, igaz, közvetve, és még így is durva volt.

Nyilván nem lehet belelátni mások életébe, ami a négy fal között zajlik, annak kívülről nem lehet megítélni a jelentését és a jelentőségét sem. Tehát fogalmam sincs, hogy mi válthatta ki ezt durva sorozatot, de nagyon reméltem, hogy tanult, tanultak belőle.

Azért is tartottam a dologtól, mert törvényszerűen ezután még durvábbnak kell következnie, ha nem értik a jeleket. Nem, nem kattogtam ezen, csak reméltem, vége.

Aztán most eljött a következő fázis.

Alapjaiban rázta meg a családot egészségileg, anyagilag és minden módon. Olyan mértékben, hogy ez már katasztrófahelyzet. Olyan gáz van, hogy nem tudom elképzelni, hogy innen hogyan tovább.

Nem tudom, hogy ha ebből se tanul, mi lesz a következő lépés, amivel megpróbálják ,,odafentről” észhez téríteni…. Vagyis… sajnos vannak tippjeim, de nem merek belegondolni.

Az egyik verzió, hogy véget vetnek a szenvedéseinek. Nagyon nem tetszik ez a megoldás, de sajnos a legutóbbi történések alapján benne van a pakliban. Könyörögtek már eleget, kapott jelet, lehetőséget, pofont, hiába. A vesztébe rohan. Tehát, ha odafent elegük van, akkor ennyi volt.

A másik verzió a következőképpen néz ki: ha már ennyit nyűglődtek vele, akkor valami olyan tanulnivalója van az életben, ami fontos. Ő meg valahogy ezt a dolgot nagyon nem akarja felfogni, legyen az akármi. És belegondolva, a tanulási folyamatába mindig beleavatkozik a Kedvesem, aki szeret az áldozatkész férj és apa szerepében tetszelegni és nem kicsit problémafüggő a drágám.

Szóval amikor jöttek a pofonok, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy asszonyka megoldja a helyzetet és levonja a következtetést, ő teljes mellszélességgel beavatkozott. És újra és újra és újra levette a terheket, megoldotta, amit kellett. Nos… én így nőttem fel. Lehet így fejlődni? Nos, nem. A pofon, amit én kaptam, kijózanító és végtelenül fájdalmas volt. Hogy az én esetemben lett volna-e lehetőség kivédeni, nem tudom. Utólag sem.

Azt gondolom, és tulajdonképpen fogadni mernék rá, hogy ebben a második verzióban az lesz a következő lépés, hogy a fejlődés akadályát fogják kiiktatni. A Kedvest. Így vagy úgy. Az egészsége vagy az élete árán is.