mennyit változhat…. 2.0

2015 július 31. | Szerző: FBrigitta |

Tisztelem a kurvákat. Komolyan. Mindet. Azokat is, akik az út szélén állnak, és azokat is, akik feleségként, szeretet és vonzalom nélkül az anyagi jólétért cserébe adják el magukat.

Tisztelem őket, mert olyat tudnak, amit én nem. Alakoskodni, tűrni, érzelmeik ellenére megosztani az életüket, testüket olyan valakivel, aki a hátuk közepére sem hiányzik. És mondom, az én szememben az érdekkapcsolat ugyanez a kategória, hatalmas respect azoknak, akiknek van gyomruk hozzá.

Előrébb jutnék, jutottam volna, ha én is képes lennék erre.

Kaptam ajánlatokat, nem keveset, burkoltat is, egyértelműt is, már egészen fiatal koromtól, és őszintén szólva már akkor sem az erkölcsi érzékem tántorított el- nekem olyan sose volt- egyszerűen csak nem volt gyomrom hozzá. És persze önző vagyok a végtelenségig, nekem a legjobb kell, vagy senki.

Most, túl a negyedik x-en is azt mondom, nincs az a pénz…

Sok nélkülözést, az elmúlt időszakban konkrétan nyomorgást és éhezést spórolhattam volna meg magamnak, ha engedek ebből a…. mi is ez…. gőg? Nem voltam rá képes.

A kétségbeesésnek és a reménytelenségnek olyan mélységeit jártam meg, amiről napokig lehetne beszélni. Amikor az utolsó forintokból már csak pár kiflire telik… hát na…

Nem tudok kérni. Az úgynevezett barátok tudták mi a helyzet, és tudom, hogy van, aki nem tudott volna segíteni. De tudom, hogy van aki megtehette volna. És nem tettek semmit, azzal együtt, hogy tudják, a jelenlegi helyzet egy átmeneti állapot, mert olyasmiben vagyok benne, olyan vállalkozásba fogtam, ami elindult, működik, de az első időszak bedarált mindent, erőt, időt, anyagiakat…. és hiába a sikerek, továbblépni, túlélni már nincs miből. Tudják, hogy nem egy lúzer vagyok, aki alamizsnára vár, és tudják, hogy pár lépésre vagyok az áttöréstől… de most… nincs. Tehát nem egy feneketlen kút vagyok, ami csak nyeli a pénzt, vagy egy munkanélküli aki várja a sült galambot. Ráadásul eredményeim vannak….

Mégis úgy érzem, az úgynevezett barátok egy része reméli, hogy elbukom. Mert ő ül a készben, fuldoklik a pénzben, boldogtalanul, hát nehogy a másiknak majd egyszer jó legyen. Dögöljön éhen, vagy oldja meg, kit érdekel.

Tanulságos ez a tapasztalat, mert amikor valaki öngyilkos lesz a kilátástalanság miatt, vagy kárt tesz másokban, akkor úúúúgy tudnak a népek rinyálni, hogy miért nem kért segítséget. Tuti, hogy kért, így vagy úgy. De a többség- a segíteni tudó többség- ezt magasról leszarja. Utólag könnyebb sírni, hogy szegény, kár volt érte, pedig milyen jó ember volt.

A lényeg a lényeg, hogy bajban ismerszik meg….

Mert van, akinek nálam is több gondja, terhe van, de esetleg több vagy még akad mozgástere…. És van szeme, agya arra, hogy felfogja, milyen lehetőségek vannak abban, amit csinálok. És kockáztat. Pénzt, családi békét, anyagi biztonság utolsó morzsáit….  hogy nekem segítsen.

Nem tudok kérni, tőle se kértem. Csak beszélgetés forogta ki, hogy elmondtam, mire jutottam az elmúlt időszakban és mi várható. Nagy lépésekre szántam el magam, ő pedig megkérdezte, mennyire lenne szükségem. És azt mondta megszerzi. Kölcsön. Az ezt követő viszontagságos időszak külön több kötetes téma, az eltelt idő rövidsége ellenére.

Ez ő. A kapcsolat, amiben élek, a férfi, aki olyan elképesztő változásokon ment keresztül.

Kockáztat. Értem.

Tűzön-vízen keresztül, megküzd a sárkánnyal, ha kell. Többször, többféle sárkánnyal, újabb és újabb játékmezőn, egyre nagyobb tétekkel. Elbukik, feláll, megy tovább, küzd. A kockázat és a tét már vállalhatatlan.

De megígérte. Mert hisz bennem. Ő nem csak a végén fog odaállni mellém a vállamat veregetni h milyen ügyes voltam, hanem akkor is ott van, amikor szükség van rá, amikor áldozatot kell hozni. És tűri a türelmetlenségemet, a számonkérésemet, a végső elkeseredést, mindent…. Megőrzi a nyugalmát és teszi a dolgát, hogy én/mi haladjunk… A lelkiállapotát csak elképzelni tudom, mert nem lehet egyszerű azzal a tudattal élni, hogy a kezembe tette a sorsát…. és ezek nem nagy szavak, hanem tény.

Mert hisz bennem. Hisz. Bennem. Nem egyszerűen szeret. Hisz. A képességeimben, a terveimben, az eddigi eredményeim folytatásában.

És az utolsó utáni pillanatban némi reménysugár… még ha nincs is mind a hét fej levágva…

Soha nem fogom tudni meghálálni ezt a gesztust. Természetesen ott az anyagi haszon, persze. De azt csak én tudhatom, mire vagyok képes, ő csak sejtheti. Így ez az ő szemszögéből bizonytalannak tekinthető. És mégis vállalja.

Nehéz szavakba önteni amit érzek. Főleg mert tudom, hogy a nincs-ből ad, szó szerint, mert eladósodott miattam, és a céljaim, céljaink miatt… és tudom, mint ment keresztül, hogy megszerezze, amire szükségem van. Tudom? Dehogy tudom…