hármas szabály

2015 június 28. | Szerző: FBrigitta |

Megfigyeltem pár évvel ezelőtt valamit, ami azóta nagyon sokszor beigazolódott, működik, sajnos, így működik az életem. Talán másé is, nem tudom.

Vannak peches napok, időszakok, történnek jó és rossz dolgok, nem mindennek tulajdonítunk jelentőséget, aminek mégis, annak oka van. Az valamiért fontosabb, mit a többi, vagy valamiért rosszabbul érintett.

Az elméletem- ami gyakorlat is tulajdonképpen- a következő:

történnek kisebb ,,katasztrófák” az életünkben, és még ha rosszul is érint minket, van, hogy ez a dolog egyedül marad, nincs folytatása. DE ha újabb, tehát második dobása is van az Univerzumnak velünk szemben, akkor TÖRVÉNY, hogy jön a harmadik is.

Ez valamiféle figyelmeztetés lehet, nem mindig tudom levonni a következtetést, hogy miért kaptam a sorozatot.

De a három, az kőbe van vésve.

4,5 évvel ezelőtt aznap találkoztunk először. Sok-sok órányi, napnyi csetelés, mail, és telefon volt már mögöttünk, mire eljött a Nagy Nap, amikor élőben is találkozhattunk, végre, végre, végre….

Amikor reggel nem indult az autóm, még nem gyanakodtam.

Délelőtt smst írtál, hogy megérkeztél a városba.

Dolgoztam aznap és emberfeletti erőfeszítés volt kivárni a délutánt. Készülődtem és alig vártam, hogy veled legyek. És elindultam hozzád.

Az évtizedek óta ismert városban úgy tévedtem el, mint annak a rendje. Nem találtam rád, csak keringtem körülötted, a környező utcákban, és csak nagy sokára sikerült megtalálnom az utcát, a helyet, ahol vártál rám.

Mikor először megláttalak élőben… azt a pillanatot soha nem felejtem el. Döbbenetet éreztem, mert még a képeknél is sokkal jobban nézel ki, pedig tudtam, mire számíthatok, mégis meglepett, hogy ilyen isteni pasit fogtam ki.

Ezután pedig olyan kínos este következett, amilyenben azóta sem volt részem.

Az isteni pasi, Te, drágám, úgy viselkedett, mint aki nem erre számított. Távolságtartó voltál és csendes, mint aki nem tud mit kezdeni velem. Tudom, azóta sem ismered el, nem érted, mire gondolok, de így volt. Én ezt éreztem. Próbáltam beszélgetni, oldani a feszültséget, de elképesztően rosszul éreztem magam és legszívesebben elrohantam volna. Végülis maradtam, reggelig, és ez is rossz döntés volt.

Megvolt a három ,,pofon” aznap? Igen.

Másnap és a következő napokon próbáltuk megbeszélni, mi történhetett, hogy egy olyan vonzódásból és folyamatos, szinte függőséget súroló állandó kapcsolattartásból hogy válhatott ez? Hova lett minden? Akkora csalódás és döbbenet volt bennem, -nem miattad, hanem a helyzet miatt- hogy szinte fizikaliag fájt. Képtelen voltam felfogni, mi történt.

Neked is fájt, tudom.

Aztán a te életed úgy összekuszálódott, hogy nem sok hasonlót láttam, mégis, mindig ott húzódott a háttérben a láthatatlan szál, ami összekötött minket. Hol erősebben, hol gyengébben. Nem tudtuk elengedni egymást, és ez volt, hogy elviselhetetlen fájdalmat okozott, addig, amíg egyszer csak képes lettem elengedni Téged. Nem, most nem térek ki arra, milyen volt a jellemed akkoriban, ez egy korábbi bejegyzésben már szétcincáltam. Nyilván van rá magyarázat. A változásra is, csak én vagyok képtelen felfogni.

Amiért írni kezdtem, az a másik három.

Az a nap, ami majdnem hasonlított arra a régire.

Hajnalban kellett kelnem, hogy induljak Hozzád, és a telefonomat jó előre beállítottam, hogy időben ébresszen. Az a fajta klasszikus típus vagyok, akinek az alvásigénye ,,csak még öt perc” ,ez bele volt kalkulálva. A telefon jelzésére azonnal ébredtem, és megszavaztam magamnak, hogy a következő jelzéskor, 10 perc múlva fogok kimászni az ágyból.

Nem volt következő jelzés, több, mint fél óra múlva magamtól ébredtem, újabb fél órám maradt elkészülni és elrohanni itthonról. Olyan lassan ébredőnek, mint én, ez valóságos katasztrófa. És azt kattogott bennem, mi lett volna, ha nem ébredek magamtól….

Már a vonaton ülve sorban kaptam az üzeneteket, mennyire vársz, és hogy sietsz hozzám. Tudtam, hogy még otthon vagy és készülődsz.

Aztán csend, és egy újabb üzenet, autó nem indul.  Akkor még nem éreztem az áthallást arról a régi napról, csak azt éreztem, hetek óta várok rád, nem bírom ki, ha valami közbejön. Újabb üzenet, szinte tapintható volt a káosz körülötted. A vonat pedig haladt, közeledtem Hozzád.

Az üzenetek ritkultak, és bár tudtam, mindent megteszel, és még többet is, mint ami lehetséges, mégis elborult az agyam, mert áldozatot vállalok azzal, hogy alkalmazkodom, térben és időben, mégis azt éreztem, engem szivatsz. Tudtam azt is, hogy nem így van, de tehetetlen voltam és még mindig nem tudtam semmit rólad.

Megérkeztem, a ritkán érkező üzeneteidből erőltetett nyugalom, ugyanakkor reménytelen helyzet sugárzott. Azt tudtam csak, nem fordulok vissza, részemről minden a terv szerint, a többit majd meglátjuk.

Tudtam, esélytelen az őrjöngésem, mert olvasni nem tudod az üzeneteimet, de csak írtam, írtam, amíg már majdnem lemerült a telefonom, és még mindig nem voltál sehol. Vártam. Nem mentem fel a lakásba, csak álltam és vártam, és néha fél szemmel felnéztem az erkélyre, ami mögött a szoba van, a szobánk, erre a délelőttre, a hely, ahol lennünk kellene.

Aztán megtettem azt, amit nem szabad, ami csak legvégső vészhelyzet esetére engedélyezett- felhívtalak. Tudtam, hogy ezért haragszol, de már nem volt más út, hogy elérjelek. Egész napom a kukában, lelkem a padlón. Persze nem vetted fel.

Buszra szálltam, és elindultam visszafelé, hogy sétáljak egyet ebben az egyre ismerősebb városban, amit egyre jobban szeretek. A nap süt, a kedvesem sehol, más programom úgysincs. Majdnem félúton jártam, mikor hosszú idő után újra jelentkeztél, hogy a helyzetre való tekintettel megszántak minket és a bérelt időn túl pluszban kaptunk negyedórát a lakásban, és az autó is beindult végre.

Én pedig elmondtam, hogy eljöttem. Azt hiszem, nem sokszor érezted eddig, hogy ilyen necces a helyzet, hogy nem várok már rád, hogy nem vagyok hangember, aki csak mondja a magáét, hanem tényleg elegem van. Azt hitted a lakásban várlak, már egy órája. Hát nem.

Visszafordultam, minden mindegy alapon, és egyébként is rászántam már a napot, de már semmit nem akartam Tőled, már dühös sem voltam, csak csalódott. Nem szálltam buszra, Te még messze, visszasétálok, mi az nekem.

És ahogy sok éve a saját városomban, most ebben a cseppet sem idegen, mégis ismeretlen városban, eltévedtem.

Szemerkélt az eső, melegem volt és ott álltam egy olyan környéken, amit még sose láttam, már úton voltál hozzám, közben vezetés közben smseztél nekem, hogy merre menjek, de csak egyre rosszabb lett. Hajszál választott el attól, hogy leüljek bőgni az út szélén.

Lakott terület, de mozgás semmi, egy idősebb hölgyet néztem ki magamnak, hogy megkérdezem, hol vagyok és merre kellene mennem, de messze volt és mikor épp eldöntöttem, felült a biciklijére és elhajtott ellenkező irányba.

A lakás előtt való várakozástól addig, amíg végül értem jöttél és begyűjtöttél az út szélén, összesen fél óra telt el. Nekem egy fél életnek tűnt. Mégis, mikor beültem melléd, csak annyit tudtam mondani, éhes vagyok, szomjas vagyok, melegem van. És nekiestem a táskámban lévő pogácsának. Nevettél, és éreztem a csodálatot és a megkönnyebbülést, hogy nem őrjöngök, egyértelmű, hogy azt vártad. Én sem értettem magam, én nem vagyok haragtartó, de csak miután kiadtam a mérgemet. Most erre sem került sor. Még mindig nem akartam tőled semmit, zuhanyozni akartam csak, semmi mást.

Nem sok időnk maradt. Mégis, ez a délelőtt az egyik legszebb volt azok közül, amit valaha is átéltünk együtt.

És azt hiszem, ezzel a nappal megtört az átok. Megvolt a három pofon most is, szinte pontos másaként az évekkel ezelőttinek.  De most megkaptuk a kárpótlást is érte, és olyan pluszt kaptam érzelmileg, olyan jelzéseket, hogy most már biztos vagyok benne, hogy szeretlek.