ott fenn

2015 április 6. | Szerző: FBrigitta |

,,izgalmasabb az összesimulásnál egy arasznyi távolság üres terében hullámzó vonzás” (Szilvási Lajos- Ott fenn a hegyen)

Az egyik legszebb mondat, amit valaha olvastam. És nagyon igaz ránk. Nem, épp nem az utóbbi időben gyakran emlegetett, jövendőbeli exemről szól most, hanem a ,,hosszú távú kiválasztottról”….

Nem vagyok mai csirke, volt egy házasságom, vannak gyerekeim, és elfogyasztottam pár pasit ilyen-olyan jellegű és minőségű kapcsolatokban.

Mégis… Ő az, akihez tartozom, akiért, akinek születtem, bárhol is él, bármi is történik, még ha soha nem is lesz bátorságom ezt elmondani neki. Ő az, akitől remeg a hangom, remeg a lábam, idétlenségeket beszélek, elfelejtem, mit akartam mondani, és igazán nem sok kell, hogy a szó legszorosabb értelmében a nevemet is elfelejtsem, amikor megáll mellettem. Igyekszem, már ötödik éve igyekszem úrrá lenni a helyzeten, és nem megy.

Hosszú hónapok óta nem beszéltünk, de még csak messziről se láttam. A szokásaimat se követem már, amik legalább az esélyt megadták arra, hogy néha összefussunk. Volt az a pont, amikor már ennek se volt értelme.

Pár napja arra jártam, ahol Ő előfordul, de az időpont miatt eszembe se jutott, hogy láthatnám. Ebben az esetben valóban véletlenről volt szó.

Véletlenül még jól is néztem ki, olyan jól, hogy nagylánynak éreztem magam a bőrömben, határozott, valódi nőnek. Kerestem valakit, de nem találtam és épp telefonon egyeztettem, hogy akkor hol és merre… és Ő jött szembe. Nyilvánvaló volt, hogy nincs egyedül, de részben sokkot kaptam a látványától, másrészt úgy éreztem, nem vett észre, és így idétlennek éreztem volna, ha tovább bámulom. Még mindig a telefonnal a kezemben elindultam a kijárat felé.

Pár lépés után éreztem, hogy mögöttem jön. Akkor már nyilvánvalóan játszottam az eszemet a telefonálással, mert tudtam, hogy figyel. Néha halkan hallottam a hangját, ahogy a mellette jövőhöz beszélt, de éreztem benne a feszült figyelmet, ahogy igazából az én hangomat hallgatta. A kijárat pár lépés, aztán -talán három- lépcső, ami után ő jobbra, én balra. Tudtam. Ezredmásodpercekről volt csak szó.

Éreztem a hátam mögött a jelenlétét, éreztem benne is a feszültséget, mert a kolléganővel az oldalán nem szólhat utánam (aki nyilvánvalóan épp elfoglaltan telefonálok) én pedig talán észre se vettem, de hónapok óta nem beszéltünk, nem mehet el köszönés nélkül.

Csak utólag vagyok ilyen ,,okos”… ott helyben tehetetlen dühöt éreztem, és idétlennek a helyzetet… mert miért nem szól utánam, miért nem szól hozzám, most mi a fenét csináljak, itt vagyok fél lépéssel előtte, ha megfordulok, hogy köszönjek, az olyan, mintha a hátamon is lenne szemem, hogy tudom ki van mögöttem….

Képtelen vagyok érzékeltetni a köztünk lévő vonzást. Érzem Őt. Úgy jött mögöttem, hogy nem lehetett köztünk egy egész lépésnyi távolság sem, mert amikor a kolléganőnek válaszolt, halk volt a hangja, én mégis hallottam. Ha nem pofázok épp a telefonba, értettem is volna, amit mond. Nem volt egy lépés a távolság.

Csak azt tudtam, azokban a pillanatokban, ahogy haladtunk előre, időben és térben, hogy belehalok, ha úgy megy el, hogy nem szól hozzám.

Figyelt. Ösztönös volt a mozdulatom, talán egy fél fordulat, mielőtt a lépcső alján balra indultam volna el. Mondhatni, körülnéztem, látok-e ismerőst, vagy fogalmam sincs, minek látszott a mozdulat. Figyelt, mert azonnal reagált. Nem csak a szívemben, komolyan, ez elmondhatatlan, az egész testemben, az ereimben és a hajszálaim végéig érzem a hangját, ahogy köszön, és ahogy kimondja a nevemet. Nem is tudom, előfordult-e hogy a nevem nélkül köszönt nekem. Tudom, hogy tudta, hogy nem véletlen, hogy azonnal válaszoltam, ahogy max 10cm-re tőlem elhangzott a köszönése.

Tudta, mert érezzük egymást, hogy tudom, Ő van mögöttem, hogy nem reflexből köszöntem vissza, hogy egy kicsit se voltam meglepve és minden időtlen és végtelen szerelmem ott volt a szememben, ahogy visszanéztem Rá.