saját fejlesztés

2014 június 15. | Szerző: FBrigitta |

Elég heves vérmérsékletem van,  de ritkán kiabálok.

Aznap este őrjöngtem.

Imádnivaló gyermekeim pedig türelmesen végighallgatták századszor is a ,,ez nem igaz, ez nem normális” kezdetű mondatokat, és az ezután következő változatos jelzőket. Ők már nem lepődnek meg semmin.

 

 

Azt hiszem, türelmes vagyok. Tekintettel vagyok mindenre és mindenkire. Körülményekre, munkára, családra, időbeosztásra, stb.

De gyűlölöm, ha valaki szórakozik az időmmel. Akár szándékosan, akár nem.

Amikor megbeszélünk egy dátumot, és kőbe véssük, még akkor is közbejöhet bármi, elismerem. Új munkahelyen még inkább. Rendben.

De amikor úgy akarja az illető megoldani a dolgot, hogy nem szól hozzám, amíg el nem dőlt, hogy mi lesz… egyszerűen fogalmam sincs, mi járhat olyankor a fejében.

Tudja, hogy szerveznem kell, hogy nem úgy ugrok, jövök-megyek, ahogy csettint… mert nem akarom, de ha akarnám se tehetném meg.

És hallgat, az idő meg telik és szerveznem kellene. És már őrjöngök. A ,,hagyd a fenébe” nem megoldás, mert beleéltem magam, és megígérte és akarom és kész.

És már nem csak szóban őrjöngök itthon, hanem a gép előtt is, mailben, cseten, neki, és nem reagál, és már nem tudom mi a helyzet. Nem, nem vagyok hisztérika, normál hangnemben kezdtem. De tudnom KELL. És még mindig nem válaszol.

 

Kiborítalak. Olyanokat mondok, amiket már akkor megbánok, amikor leírom, de már semmi nem érdekel, mert ha nem mondom ki, megfulladok.

Aztán válaszolsz. Olyan hangnemben, amit nemhogy nem hallottam, de elképzelni se tudtam volna rólad, magadon kívül írsz be pár mondatot, elütött betűkkel, káromkodva, kapkodva, teljesen kikelve és kifordulva magadból. Összecsaptak a fejed fölött a hullámok, nem tudsz még semmit, ne b.szogassalak még én is, ennyit értek belőle. Az idő meg megy.

És mikor már végképp teljesen tehetetlen vagyok, és csalódott, és már nincs több ötletem…. kipróbálom azt a saját fejlesztésű meditációt, ami már sok hasonló helyzetben segített.

Nincs már erőm semmiféle körítéshez, hogy füstölő, meg ellazulni percekig. Remegek az idegességtől és a dühtől.

Ülök a gépnél, veszek egy mély levegőt és lehunyom a szemem.

Ellazulok, és elvégzem a meditációt. Elmondom azokat a varázserejű mondatokat, amik eljutnak Hozzád. Mert mindig eljutnak. Mindig minden gondolat és rezgés eljut ahhoz, akire tartozik. Ez pedig különösen ütős és hatásos. Tudom, mert én találtam ki, és tudom, mert kipróbált módszer.

Mire végzek, lenyugszom.

Eltelik pár perc, és jelez a chat ablak, látom, hogy írsz.

Nyugodtabban, békülékenyen, pár mondatban elmondod, hogy olyasmi jött közbe, olyan határidős munka, ami ha nem lesz kész időre, akkor ugrott a másnapi közös program. De értsem meg, még mindig nem tudod. Mindent megteszel, amit lehet, de nem tudod. Időben szólsz majd, megígéred.

Én pedig elhiszem. Elhiszem, mert el akarom hinni, de közben ott a kisördög, hogy mi van, ha mégis valami vonzóbb program jött közbe és nem munka. Ha csak le akarsz rázni. De mi van, ha mégse. Mi van, ha mégis. Még mindig nem tudok semmit, és az idő telik.

Már meg kellett volna vennem a jegyemet, már el kellett volna intéznem a gyerekek dolgait. És még mindig csak annyit tudok, hogy már otthon vagy, dolgozol, csinálod, várjak még, jól haladsz, de még mindig nem tudsz semmit.

Este 7 órakor mail és sms…. nagyon vársz, várni fogsz, menjek mindenképpen.

Másnap reggel, mikor leszállok a vonatról, az állomáson vársz, a legközelebbi ponton, ahol parkolni tudtál, ahol láthatlak, és már nyitod nekem az ajtót. Már nem haragszom.

Órákkal később hozom fel a témát, hogy nem  biztos, hogy ezt így kellett volna intézni.

Az értetlenkedő arcod…. ,,de hát én időben szóltam”….. és akkor elmagyarázom, finoman, nőiesen… Hogy nem csak engem szivatsz, amikor az időmmel játszol, hanem azokat az embereket is, akik mindent megtesznek értem, értünk, hogy ilyen csodás napunk lehessen együtt.

És hogy ha tegnap este ott lettél volna, simán átharaptam volna a torkod.

Jó, hogy nem tettem. Kár lett volna a gyönyörű napunkért.